Állunk a fánk alatt (amibe valami a nevünket karcolta), és a szár éggé rügyezi magát a végén.

Vajon levél lesz vagy virág?

Hisz a rügy maga a szétnyílás: a hasadék, de a "Hasadék" című versem is végig tele van ellentétekkel, mintha csak a metaforikus szétnyílás, ez a merő hézagosodás maga is testet akarna ölteni megannyi vonatkozásában, formájában; megmutatva a kettévált létforma, a dichotómia mindenre kiterjedő természetét. 

Már késő. Valami végérvényesen elindult, az ellentétek között rohangáló tehetetlen bohóc arca kicsit mindannyiunké, és a nyugvópontra lelés esélytelensége mintha az önmagunkra találást is elorozná. Mégis ez a hasadék az, ami végső soron lecsillapít abban, ami vagy: vágy, ami altatódalként végül füledben elül.

Hasadék

Nézted már a fádat fejed felett,

hogy az ág végén hogy rügyez:

az ég?

Csak pillanatűző holnapi gond

tapaszt le szemet

és élesebbre gerjed a hasadék:

a büszke alázat,

frissen fáratag

tompa éberség,

az ahogy ölet társz, zársz

befogadsz, bocsájtsz,

így vársz, sorsot utálsz,

míg vándor, ki vagy

végtelen út után,

magadra nem találsz!

Nézted már a fát, a föléd görnyedőt?

Gally végén a más eget, a rügyeződ?

A hasadék elsimítja ráncodat,

míg altatódalt csettinget a vágy lova.

Régen írtam már a blogomhoz, de most kicsit messzebbről is kezdeném. A néhány hónapos kihagyás alatt valami hitelesebb írói  megközelítés igénye körvonalozódott ugyanis bennem, és ha nem is edződött teljesen késszé, arra azért alkalmas volt, hogy mégiscsak odázzam az írást. Sőt, számos korábbi írásom átértékelésére is rábírt.

Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kezdettől tudatosabb, következetesebb alkotói jelenlét és az igazság hitelesebb megragadására tett kísérletek mellett éppen a mind kevesebb tudatosság, és az igazság-keresés görcsös szándékának feladása adhatná írásaim alapját. El kell ismernem gyakran igyekeztem a mélyebb tartalmakat megúszni, csak hogy teret engedhessek a tetszetősebb, bravúrosabb megoldásoknak, egy-egy plasztikusabb szóképnek, a zsonglőrködő rímeknek, némi truvájnak, szóval úgy általában a formának. 

Megpróbálom hát a mentést másként. A  Tompíts el! c. dalszövegem kapcsán például az első, ami felmerült bennem az a "jó öreg" elfedés.  Rákacsintás alkoholra, drogokra, az önámító mantrákra, csak hogy fájdalmaimmal, szorongásommal, a tudat alá gyűrni igyekezett skrupulusaimmal, ellfuseráltságom érzetével ne is kelljen szembe nézni.  Vagy, ha nem teszem, korhű ideált farag a tévedés? Hogy lehet máskülönben épp ésszel túlélni? Ez a fajta elbújás még csak az egyszerűbb társadalmi próbatételnek, a sorba beállás elleni önkéntelen ellenállásnak szól, de érzem benne minden jelenkori és eljövendő maszatolásaimat.

Tompíts el!                                                                                                                                                                                                                                                   

Tompíts el azt akarom,

Miért fájjon, hogy feladom

Nehogy már a vágy..! Itt van elég,

Évezrednyi menedék..

Ébresztő! Ez velejár,

Azt mondják, így legalább

Megszokod hamar, vagy sohasem,

Ellenszernek beveszem!

És lehet, nem megy így tovább,

korhű ideált farag a tévedés,

bár elkerülhető, hogy átverés legyek,

egy tartalékos játékos..

Nem bízom már, az emberarcú kor,

száz csapdát rejteget, sok beadott derék,

és nyugvó szív dobol, vagy lenyelt végzetek,

Egy eszméletlen álomkor tompít rég.

Egyetemistaként, fiatalon – és azután is hányszor megint – a szemünk előtt káprázó célok, lehetséges utak és a hozzáillő tétova botorkálások, a menetrendszerű talajvesztések határozták meg azt az absztrakt, félig a légben folytatott talajtornát, amelynek hangulata áthatja Árok című versemet is.

Tántoríthatatlan léptek - ó mennyire tántoríthatatlannak hisszük magunkat - amelyek mégis, újra és újra árkokat, akadályokat ugorva és megkerülve haladnak a már-már „létefosztott”-névtelen állapotokból a maguk teljesebb, hitelesebb szintjei felé. Persze szeretjük akadályoztatva érezni magunkat, néha már úgy hiszem lételemünk, sőt még pakolunk is magunk elé belőlük jócskán, nehezítve az egyébként is elfogadhatatlant. De mégis hova vezet ez?

Valahol a folyton változó viszonyítási pontok, a tótágast álló dimenziók, a vákuumban írt értékeink és a pusztába kiáltott (lihegett) hitvallásunk között ez a töretlenül önazonosságát kereső létünk ritmusképlete. Jó szó, ritmus is és képlet, persze csak képletesen. Bájos, esetleges, esetlen minden lépés, mégis büszke, hősies és célra törésében hiteles. Árkaink, a mi Mont Everesteink. Nem baj, ha kétes is bármi cél, csak legyen és egyfolytában vésse is eszünkbe és a talpunkba, hogy menni és tenni kell.

Hogy relatív minden, hogy a világ ránk sem bagózik, hogy kis lépés egy embernek, kit és hol is érdekel ekkor még? Ezzel a versemmel tettem ablakba az akkori világátásom, a már éledező „kiválóság”-tudat, és a tucat érzés közötti sorstapogatást. Szeretem, hogy szerelmem kedvenc verse, és szeretem, ahogy akkor szerettem magamat (bújtogatni).

Árok

A Cél hegyezte talpra lábam és

úton voltam mikor széthullt e kép

nevem nincs sorson-fosztott lettem én

kapaszkodó tág ismeret nem él

nincs vég se bennem, törtnek az egész

lettem lét nélküli hangoskodó fájdalom…

lüktet a csillagközi utam

kehelyzene csent lehelete

ébreszt még – de üresjárat rég nem kell,

verejtékhab felkentjeként döbbenek,

nyitott szemet zárok

és a legnagyobb árok

épp a felismerés hogy mindig és újra

                                     ugrok.

Megtoldott ébrébrenlétben - és töretlenül, mint egy hexameter ritmusképlete - 2015 júliusában kértem meg kedvesem, Emese kezét a Debrecenből Budapestre történő gyaloglásunk egyik első pihenőjénél, Ondódon egy játszótér padjánál. Azt ezt követő boldog óra bár kisebb kacifántos kitérők után, de végül egy kukoricamezőn ért minket. Ott, akkor, egyben lenni a természettel, önmagunkkal, de érezve is a még előttünk álló út előre sajgó rögeit, mindez misztikus hangulatot ébresztett. A kukoricásban éneklő madarak dalának így lett sajátos, számunkra különbejáratú univerzuma.

Szerelmi rejtjel

Tengeri táblák korridor-ágyán ébred a sóhaj

Élvezet húrján játszik a hajnal, és takaróval

fed.   „Bár tartana így örök évada, nem lehetünk kész!”

Míg univerzuma lesz dalainknak, hallgat a művész..

A blogoldalam címadóját 2013 tavaszán írtam egy buszon, útban az óbudai munkaügyi központ felé. Ez az év számos szempontból a visszatérés éve volt, bár leginkább mentális és életviteli értelemben.

A londoni kiruccanás, a ködös Albionban eltöltött bő év után még ködös elképzelésekkel lábaim újbóli megvetése felől, de újult reményekkel és félelmekkel a fejemben megkezdtem életem visszahelyezését az otthoni világba, ami hamarjában itthonná formálódott.

Nem volt nagy idő, amíg kint tartózkodtam, így a visszaszokás sem kellett különösebb gondot okozzon persze, mégis akkoriban erősen megbicsaklottnak éreztem a létezésem tengelyét, és ami a leginkább hiányzott, az a kapcsolataim újjászervezése illetve a visszautak megtalálása volt.

Így kezdtem hát akkor kényszeresen - és rendezett sorokban - keresni az emberit, újra felfedezve akkor egy idő után az írás felszabadító élményét.

Képzett kényszer

Elmúlt rég kétezer,
Talán még létezel
…valahol, ember!

Rendezett sorokban
Okozat nincs, ok van
..s valahol tenger
 
Mossa a partokat,
Be is másztunk jó sokat.
Hullottak a fogaink.
Félelmünk bár óva int,
meglépjük egyszer.

Teremtett léleknek
felelet temérdek,
de a szó ritmust tör a nyelv hegyén.
Az éjjel fosztogat
Mentsük az álmokat,
Tömegarcú ne lehessen itt egyén.

Nem babra munka, vagy
Megy a játék, csak ragadj
Fegyvert vagy mint a bélyeg
 
Megtörölt homlokok
Sok mindent megszokok
Ha biztos még az, hogy élek.

E' van - a valóság folyton kész tények elé állít bennünket. Lehet ugyan tervezni, de akkor tervezz azzal, hogy a realitás az elképzeléseidet laza eleganciával kész félresöpörni, és olykor nagyon állja a sarat ez a dög. Kihívóan farkasszemet néz veled, lefegyverez.  A "nézz szembe a valósággal" frázisnak az átfordításából építkezik a Törjünk innen ki ! c. dalom refrénje, és ez adja tulajdonképpen meg az alaphangot. 

A passzivitásba aktívan tessékelő korban azért néha-néha tessék előjön a "hol-nincs - hol van" újult erő, a feltápászkodás (vagy újabb ködkép, újabb látomás). Megújuló erőforrás ilyenkor az önérzet: ha veszítesz és nem bírod a látványt a halasztás vagy újratervezés gyógyír lehet, de persze csak hogy aztán újabb csapdáiba húzzon egy friss és reményteli életélmény. És ettől aztán kész, újra indul minden - dobhatod el az agyad (bár jobb ha nem tudatod senkivel).

Az önmagába visszatérő gondolatok céltalan leltározása, a tépelődés helyett így keresünk csak egy ideális kiutat, még ha olykor cefetül keménynek is bizonyulnak ezek a kitörési kísérletek. De mégiscsak hőssé lép elő a lázadó,  aki kiugrik a fogaskerék-passzivitásból és a hibaszázalékká válás útját választja.

Törjünk innen ki!

Egykori vesszőparipám, a besorolással járó hasztalanság-érzés taglalása és a feladás motívuma galoppozik szépen végig az Élet-főcím c. dalszövegemben is.  Valami hamisítatlan szenvedély, tiszta vágy talán kivételt hozhatna, itt mégiscsak az alantas pótlékok jelennek meg, hogy kedélyt csillapítsanak.  Ennek a muníciója pedig kevésnek bizonyul: "fényben csak árnykép"... Ezért is, hogy a refrén lépései tétová(zó)k, elcsigázottak és emiatt lóghatunk árnyékunkon úgy, mint akinek egykori magasztos tervei kimerültek, és mint akiket lesepert a sors seprűje valami nagy takarítás során.

No, ebben a szövegélményben aztán a magadat ilyen-olyan színben feltüntetni kívánó szándékok sorra veszítik is el a játszmákat, és rendre megtörnek a fényben. Ami mint tudjuk hasztalan játék.

Élet főcím 
 
Bevetésre készít reggel a kávé, míg talpadba ég a cél
ugyanaz a helyzet rád talál, add csak lelkedet a létedért.
Tarthatatlan tervek ködébe lépsz, de a lényeg messze húz,
Becsukod a szemed, hogy végre érezd, merre is indulsz.

Elméleteidtől terhes az elméd, de ugrásra kész a vágy
Alattomban találsz csak utat magadnak: így nem ismerni rád!
Vicsorog a reklám, vagy mi csorog ránk? Mindegy le ne késd!
Feladod-e egyszer? Eldönti a rendszer – csak jól eszedbe vésd !

Hasztalan játék,
Fényben csak árnykép,
Lépés itt lépést
Követni nem bír már!

Ugyanaz a hely, … csak ébredni fáj
Ugyanaz az ábra, végzet híján   
 
Újra-újra elhangzó szavak mögött, ha hibás a számítás
Nincsen itt nagy baj, hisz altat az ösztön, és marad az ámítás,
Árnyékodon lógsz, utadról a szükség folyton leporol,
„Részem az egész, de részeg az álom!” – így gondolkozol. 

Mintha itt sem lennénk... A nemlétezés határán lubickolunk a szükség útlevelével, és olyan készségesen és végtelenül komolyan vesszük magunkat, mintha el sem akarnánk hinni a lenti dalszöveg refrénjének felismeréseit, hogy evilági tartalmunk és vonatkozásaink is csak kölcsönbe kapottak. Pedig a közös háttér  folyton lesben áll.

"Csak magam(ban) utazhatom"; hisz "önmagad beutazása: a mindenség beutazása". Eképp célom sem lesz;  de ha mégis "elmondom hát mindenkinek". Ezekkel nyugtatgatna a dalszöveg második strófája talán, de a refrén is újratölt.  Mégsem éreztem ezt a dalt soha annyira lemondónak, vagy melankólikusnak, inkább egy életérzés higgadt felmérésének és elfogadásának ködképe, vagy ha úgy tetszik visszhangja lett. 

Ködkép és visszhang…

Az univerzum belénk fektetett bizalma, ezek a folyton új és új alakban útra törő, vakvéletlen összeállításai a készségeknek és hajlamoknak, valamint a mindezekhez mért helytállásunk végül is jófelé gravitál.

Hiteles megélése önmagunknak, korlátaink, lehetőségeink elfogadása, érdemeink, értékeink csiszolása lehet egy biztos recept arra, hogy hátradőlve mantrázhassuk: "mindEgy is" ... hogy merre perdül a dobókocka, vagy hogy az értelmezési kísérleteink során a szánkon kicsúszó szavak csendes, hálás imává, vagy vad és elégedetlen káromkodássá állnak össze.

És emiatt nem mindegy, hogy végül a megtalált helyünk Buddha-mosolya, vagy a vakvágányok elkeseredett vicsora fagy az arcunkra. 

Mind egy is