Árok

Egyetemistaként, fiatalon – és azután is hányszor megint – a szemünk előtt káprázó célok, lehetséges utak és a hozzáillő tétova botorkálások, a menetrendszerű talajvesztések határozták meg azt az absztrakt, félig a légben folytatott talajtornát, amelynek hangulata áthatja Árok című versemet is.

Tántoríthatatlan léptek - ó mennyire tántoríthatatlannak hisszük magunkat - amelyek mégis, újra és újra árkokat, akadályokat ugorva és megkerülve haladnak a már-már „létefosztott”-névtelen állapotokból a maguk teljesebb, hitelesebb szintjei felé. Persze szeretjük akadályoztatva érezni magunkat, néha már úgy hiszem lételemünk, sőt még pakolunk is magunk elé belőlük jócskán, nehezítve az egyébként is elfogadhatatlant. De mégis hova vezet ez?

Valahol a folyton változó viszonyítási pontok, a tótágast álló dimenziók, a vákuumban írt értékeink és a pusztába kiáltott (lihegett) hitvallásunk között ez a töretlenül önazonosságát kereső létünk ritmusképlete. Jó szó, ritmus is és képlet, persze csak képletesen. Bájos, esetleges, esetlen minden lépés, mégis büszke, hősies és célra törésében hiteles. Árkaink, a mi Mont Everesteink. Nem baj, ha kétes is bármi cél, csak legyen és egyfolytában vésse is eszünkbe és a talpunkba, hogy menni és tenni kell.

Hogy relatív minden, hogy a világ ránk sem bagózik, hogy kis lépés egy embernek, kit és hol is érdekel ekkor még? Ezzel a versemmel tettem ablakba az akkori világátásom, a már éledező „kiválóság”-tudat, és a tucat érzés közötti sorstapogatást. Szeretem, hogy szerelmem kedvenc verse, és szeretem, ahogy akkor szerettem magamat (bújtogatni).

Árok

A Cél hegyezte talpra lábam és

úton voltam mikor széthullt e kép

nevem nincs sorson-fosztott lettem én

kapaszkodó tág ismeret nem él

nincs vég se bennem, törtnek az egész

lettem lét nélküli hangoskodó fájdalom…

lüktet a csillagközi utam

kehelyzene csent lehelete

ébreszt még – de üresjárat rég nem kell,

verejtékhab felkentjeként döbbenek,

nyitott szemet zárok