Életem origójához, Emeséhez való viszonyulásom illetve olykor kényszerű pályamódosításaim, alkalmazkodási kísérleteim, életmanővereink egyik korai megnyilvánulása a Távoli elérés c. versem. Most épp ellőtt nyílként keresem következetesen az utamat. Az ajzott ideg még remeg, és tele van vibrálásával a levegő. Az egymástól való tényleges eltávolodás lehetetlenségébe kapaszkodom folyton, markolom és vizslatom ezt a tényt, mint absztrakt realitást, hogy aztán a vonatsínek rideg, merev vasszigorával keljek útnak. Csak el messze, valami olyan térbe, ahol megnyugvást találhatok. Talán. Ezek a vonatsínek ugyan most egy horvátországi nyaralásban realizálódtak is, de a kötött pálya megfellebezhetetlen törvénye szerint a gondolataim, érzéseim és vágyakozásom örök tárgya elől nem utazhatok kellő távolságba. A térfigyelő kamera csak egy tanácstalan méla alakot rögzíthet, és egyelőre csak a fájdalom stabil valósága ér bárhová is előbb.
Igyekezetem azonban talán végül megtérül és az út-nyíl keresztjét letehetem. Na, ha valamihez, ehhez a munkához kell a kikövezett következetesség, pláne, ha minden egyes követ külön kell kifaragni és helyére tenni és pláne, ha végtelen az út és véges az erő. 

Távoli elérés

Nyíl leszek, ha ellősz

Út vagyok, ha eljössz

Kikövezett következetesség. 

És ha nem lesz hova, kinek,

Mindig lesznek vonatsínek,

Lesznek újabb térfigyelők 

- tudjuk, ki ér oda előbb.