Elérkeztem hát, a befejezettnek ítélt verseimet és teljes(nek mondható) dalszövegeimet taglaló blogbejegyzések végéhez, így mostantól már zömmel a töredékes, félbehagyott írások kerülnek majd tematizáltan terítékemre.

A totális relativizmusban is kapaszkodókkal helytállni igyekvő szemlélet az alaphangja a lenti dalszöveg kezdeménynek. Viszonylagos, hogy előre haladunk-e az életünk során, a keretek,de ugyanúgy lelkünk iránytűi, hiedelmeink, hajlamaink valamint a véletlen körülmények is folyton figyelmeztetnek minket, hogy mi is (lenne) a kötelező haladási irány, vagy ha épp elsőbbség adása kötelező szituáció állt elő (nemkülönben hogyha zsákutcába terel minket az élet).  Bár általános rögzített normák, és javarészt kötött szabályrendszerek vesznek alaposan körbe mindannyiunkat, valójában joggal érezhetjük világunk esetleges mivoltát annak bizonytalan, vagy korszellem, ideológia szerint változó igazodási pontjaival, viszonyítási alapjaival. Ha egyszer is feltette magának az ember a kérdést, mégis mivégre van jelen, akkor persze joggal áll ellen minden sejtünk annak, hogy ezt a talajvesztett bizonytalanság fogadjuk el új állandónak. 

A legmegbízhatóbb eligazítónk mégiscsak bennünk vannak, saját értékelveink, meggyőződéseink, világértelmezési eszköztárunk segíthetnek orientálódni a legfőbb céljaink delejes vonzásában, ám ez már csak a sors és a véletlenek labirintusában valósulhat meg. 

Zárásként hát idekívánkozik: “Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor – A teljesség felé)

Relativornya

 ...