Egy megkapó disszonáns akkord (és arra épülő dallam-menet), no meg egy kapóra jött nemzetközi pályázati felhívás, ami a tolerancia népszerűsítését tűzte zászlajára:  ennyi kellett anno ennek a dalnak és dalszövegnek a megszületéséhez. A boszorkánykonyha szikrájául pedig Horgas Béla Vagy című verse ugrott elém, az Új Vers Régi című kötetének legelejéről, amely kötet több versének megzenésítésével egyébként próbálkoztam már korábban is. 

Emlékszem, hogy a korábban szintén pályázat útján összejött egyetlen külföldi fellépésünk miatt, pozitív várakozással vetettük bele magunkat egy újabb pályázásba, jóllehet a végső eredmény láthatóan sok kívánnivalót hagyott maga után. Elsősorban ez a didaktikus, szájbarágós megközelítés, a tanulságok kínos díszcsomagoltsága, és az ennek hatására beálló, óhatatlan fölénypozíció, ami leginkább zavar. Helyre kis megmondása a tutinak, a pályázati kiírás ütőerének akut letapogatása, és annak visszamondási kísérlete, persze jó diákként, vagy rosszabb esetben, a szánalmas igyekezetben és szerepzavarban alkalmatlan tanárként. Maradjunk ennyiben.

Egyszerre kerít egy primer, hátborzongatóan zsenáns érzés a hatalmába, úgy hogy egyszerre érdekesnek /érdemesnek is tartom ezt a kísérletező kedvet; a pattogó refrén, fülbemászó versszak-építkezés valahol azt idézi fel, hogy ebben a témának kényszeresen megfelelni igyekvő modorban és sodorban is igyekeztük kihozni a tőlünk telhető legtöbbet magunkból. Ennek tükrében parafrazálom a lentieket, hisz a blogom lehet elég széles, itt (majdnem) minden is elfér; (...) a végén az most több, ami visszajár.