Egyre jobban foglalkoztatnak a keleti vallások, és eszmerendszerek. Az egész Weöres Teljesség felé c. munkájával indult, még Porcsin Lacinak az ajánlásával, de hosszas szünet után, amelyben a legfőbb jellemzőm volt, hogy soha nem tudtam semmiben hinni, vagy valami mellett elköteleződni teljesen, sem politikai pártokban, bármi divatos eszmében, vallásban, most a pránanadi is megtalált. A Mesterrel sokat beszélgettünk a sorsról, és a sorseseményeket korábbról befolyásoló cselekedeteinkről, és tulajdonképpen a vele való beszélgetések csak megerősítettek abban, amit amúgy is akartam: nagyobb önkontrolt gyakorolni magam felett, tisztábbnak lenni minden értelemben. A hirtelen és váratlan kelt vers, vagy inkább dalszöveg töredék, amely ebben az esetben egy számomra megtetsző kifejezésből építgette fel magát (karma gyümölcse)  utolsó két sora korábbra datálható, de úgy éreztem tökéletesen illeszthető ebbe a szövetbe, abba az abszurditásba, hogy ami életként velünk történik, és határozottan, a következetesség álruhájában improvizálunk jobb esetben az tulajdonképpen egy vázlat, előzetes tervek nélküli festés, egyszeri és megismételhetetlen / megismételhető. 

Karma gyümölcse

A karma gyümölcse savanyú szőlő lehet,

Fel se mérheti semmilyen látlelet

Keveredem vagy hullok a porba,

bár lelkem inkább tova sodorna.

Hallgatni a csendet az idő hűs partjain.

Tűpontos ébredés, az is csak óva int,

hisz sorsunkon már ott a lázlap:

hogy kép nélküli lesz a vázlat.