Tetszetős, bár olykor a manírossággá fajuló szófordulataim egymás mellé tereléséből, illetve az egymással való öntörvényű reakcióba lépéseiből olykor akaratlanul is egy egységes világ kerekedik ki; rendszerbe állnak és sajátosan hatni kezdenek a külön-külön egyébként esetlegesebben működő találékonyságok, képek. 

"Mítosza mit össze",  "A holtverseny asztalán halotti tor", a szabadesés önmagába hullása mint néhány példa, vagy a becsempészett szépirodalmi vonatkozások modorossá tehetik ugyan a gondolatok kibontását, mégis a dallamisága, az áthallásos jelleg és a többféleképp való értelmezhetőség mezői is enyhítenek ezen a stíluson;  könnyedebbé, elfogadhatóbbá is tehetik a befogadó (hallgató) számára ezt a fajta világfestést. 

A "minél többet tudunk, annál kevesebbet" alapvető igazsága és az ebben való kiállás, vagy egész egyszerű elismerése a tagadhatatlannak, hogy mindannyian a lehetetlennel szemben vesszük fel a kesztyűt. Az orrunkig sem látásra a jövőben is biztosan számíthatunk, minden eljövő új ismeret is csak végeláthatatlan új területeit nyitja meg az ismeretlennek, az újabb kérdéseknek és az egyre duzzadó reményvesztettség egyéni és közösség élményének. Ez tehát az alkotót is felmenti kétséges "lámpáshordozó" szerepe alól, pontosabban az abban determinált kudarc súlya alól. 

Ez az írásom töredékes. A zenésztársam, Kára István dalához írott szöveg témája végül úgy tűnik legyőzött. Vagy lehet már csak ennyi képszerűséget viselt el, és valahol várat magára egy egyszerűbb, szikárabb, hitelesebb megvalósulása. (Ez még a jövő mítosza)

Bemásolom ide a próbálkozásokat, teret engedve annak, hogy a szófordulatok újra megküzdjenek egymással, ha nem bírják is le, de talán elbírják egymást, hogy a hiábavalóság holt versenyében ne csak küzdő felek, a porondot betöltő versenyzők, de nézők, szurkolók, kommentátorok is lehessünk, ha még oly lehetetlen is ez az eleve megosztott szerepkör, valamint a viszonyulások folyton pergő, érvényt szerezni képtelen változékonysága, groteszk vitustánca.  

Holt verseny

(Füttyszó a sötétben)

Kihüvelyezett kódok közt, lámpással a kézben

érkezem megmutatni (azt, hogy)

Orromig sem látok, robotpilótán tolt

szekéren merre tartok.

Ez itt a jövő mítosza: mit össze nem hoz,

a szabadesés önmagába hull!

Ref.:

Téveszme élesztget, a több meg néma csend a pillanat ütőerén

Tartalék áramkör: a félelmek ösztönből, mém és géntérkép e táj.

Átadásra kész (lemerevedett) tömegben, holdat ugat, a zsebben / holdat ugat a lelkem:

Lázlap vagy újabb lidérc / vagy illúzió; // Ott akar megnyugodni,

Eladva-megvéve, elűzött-fénytelen

tekintetektől kitérsz..

A holtverseny asztalán halotti tor,

Nem tudni hol vagy, azt sem mikor..

<VAGY>

Kihüvelyezett kódok közt lámpással a kézben

Érkezem megmutatni, hogy

Orromig nem látok, magamban kiáltom

Értelmem hívószavát

Ez itt a jövő mítosza: mit össze nem hoz

A szabadesés önmagába hu-u-ll

Bár eltűnnék, azonosítottak a képen,

maradok tisztelettel: füttyszó a sötétben.

A létezés kérgébe repedést vájok

Hágcsót eresztek, és kiszállok...