Nehéz megfejtenem, hogy annak idején miért ragaszkodtam úgy a szonettjeim adott napokkal való összekötéséhez. Míg a Szonett hétfőknek a nekiveselkedésben rejlő esetlenségekről (is) szól, addig a Szonett vasárnap már a nők örökérvényű erejét járja körül, és az annak kitett férfi magatartását, alkalmazkodását.  

A nők legvégső hatalma, az öl szentségéhez való hozzáférés biztosítása vagy az attól való megfosztás alapvetően határozza meg a férfiúi lét mozgásterét. Iszonyú erőforrások és energiák hadrendbe állítását, elvek eldobásának és az önmagunkból való kifordulás lehetőségét is magában rejti az élet ezen nemes csapdahelyzete, az ősfüggés örökérvénye.

Nem csak az unalom öl, és ezt nem nézhetjük ölbe tett kézzel. 

A nőm kiporciózza, hogy kegyéből mennyi

ma rám jutó, bármit akármiért nem ad most.

Ha elveszek is, így akarja helyre tenni

kezei közt kilibbent nyers szabadságom.

Ha zsebre vág az éj nyüszít a vágy bevenni

ezer meg egy ostrommal őt, amíg bevárom

a büszkeség leplét, s kiáltom már, hogy ennyi

elég! Karomba hullt gyümölcs az ég, megrágom

a magja nap, besokasodva fénnyel, hévvel

ugrásra kész nagy hangulat teper, megint vár

hogy várjam én is őt – osztozva lángon égjek

nem érdekel remélt önbecsülésem, itt már

nevem sincs, csak megvalósítom ébrenlétem,

és mit bennem kihív a végzet (ha nőm diktál).