No, igen ritkán próbálkozom novellával, valószínű ez a nemrégiben napvilágot látott pályázat adott egy olyan lökést, hogy már csak a megjelenés lehetőségei miatt is kihívást érezve (a nyertes novellák óriásplakátokon, tömegközlekedési megállóhelyek plexitáblái mögött kapnak helyet) mégis elővegyem egy régi kezdeményezésemet.

Ezt anno a Mesével való közös Debrecenből Budapestre megtett gyalogtúránk egyik állomásán írtam, ahol valóban megtörtént a lentebb leírtak java része. Persze van benne némi formára hozás, szépítés sőt hozzátoldás, ám a lényege, a halál majdnem közelsége, és az attól történt megmenekülés a kocsmában hagyott telefon miatt, az idegenkedés, sőt ellenségeskedés, a rendőrök ránk hívása egytől-egyig valóságos momentumok. 

Minthogy 3600 és 4000 karakter közötti terjedelemben kellett beküldeni az írásokat, a mondatok néhol barokkosan összetettebbek (és pár pillanatot hosszú körmondatokban taglalóak), míg máshol több órás eseményeket rövid tagmondatokkal lerendezőek lettek, de talán arra alkalmasak, hogy kicsit megfessék a mai, az egyre inkább a bizalmatlanságba süppedő kis országunkban meg-megnyilvánuló emberi vonatkozásokat, érintkezési pontokat, és pontatlanságokat.

Zárójel

A „Tornádó” feliratú robogó elegáns félkörívet írt le a falu főtere körül. A mértani pontosságú kanyar a dohánybolt bejáratánál ért véget és a terecske másik szegletében a kocsma nyitására várakozókkal együtt sajátságos keretbe foglalta a parkot. A díszsövénnyel körülvett világháborús emlékoszlop mellett egy fiatal pár ült. A fiú konstatálhatta is ezt a hirtelen kelt tervrajzszerű elrendezést, mert így gyújtott rá a következő szál cigarettájára:    

–­Minket meg jól zárójelbe tettek. – Reggel hét óra körül járt, a kocsma nyitására vártak ők is a barátnőjével. Tegnap érkeztek a Debrecenből Budapestig tervezett gyalogos túrájuk harmadik állomására, ahol is először kocsmát kerestek, hogy telefonjaikat fel tudják tölteni, és egy-két sör valamint némi harapnivaló mellett pihenőt tarthassanak. Úgy tervezték, éjjel a vonatsíneken gyalogolnak tovább, mert akkor elképzelésük szerint úgysem járnak a vonatok, és nem kell a döglesztő melegben megtenniük a következő szakaszt. A telefont persze ottfelejtették a töltőn, így meg kellett várni a reggelt, hogy visszamehessenek érte, és addig aludniuk is kellett.   

–Akkor ti ilyen belföldi migránsok vagytok? – Nevetett a saját viccén a kocsmában az előbb a plazma tévén futó ismeretterjesztő sorozaton bambuló, majd a furcsa, idegen és kissé viharvert párost vizslató szőke hajú férfi.

– Álljatok csak szépen tovább! Nagyon nem kell, hogy itt randalírozzatok. – replikázott a társa, miután épp féldeci töményt küldött le a torkán. – Tavaly is volt valami hasonló, emlékszel Jucika?

A fiú bizonytalanul az asztalra csapott, majd elszánta magát, és elkezdte sorra végigmérni a velük szemben álló és a félhomályban meghúzódó személyeket. Arra gondolt, miközben újabb cigarettát kezdett tölteni magának, hogy a szerepek hallgatólagos elfogadása már szemlátomást megtörtént, ám az, hogy a jelenet miként ölt, ölthet testet, vagy hogy ez az egész csak merő képzelgése-e a még mindig nyomasztóan fülledt közegben, még kiforratlan volt számára.

– Nyugodjon meg, még az éjszaka tovább állunk.

Az utcai csapnál, ahol a vizes palackjaikat töltötték azonban a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy a telefont bent hagyták, és a hely időközben be is zárt. A rendőrök, akiket valaki kihívott rájuk és akik később az utcán igazoltatták őket gyanakvó meglepettséggel hallgatták, hogy a párnak ugyan van rendes munkája és albérletük a fővárosban, most mégis gyalogszerrel vágtak neki ennek a majd’ kéthetes útnak, hogy emberi léptékkel, a maga valóságában is lemérhessék ezt a távolságot. Telefonon odaszóltak az állomásfőnöknek, hogy az éjszaka a két fiatal ott maradhasson a bezárt váróterem padjain aludni.

– De egy pisszenést se halljak, mert akkor kiraklak titeket.

Kényelmetlen testhelyzetben elfeküdtek a padokon a fejük alá rendezve táskájukat. Egy darabig még halkan beszélgettek a faluban szerzett tapasztalataikról miközben a hold bevilágította a várótermet.

 A fiú félálomban hallotta, ahogy egy tehervonat hatalmas sebességgel visít el a fejük mellett pár méterre elhelyezkedő sínpáron. Ennek a váratlan élménynek a pillanatnyi hatása először nyomasztó volt, majd lassan, tolvajmód a gondolatai, álomképei közé valami megmagyarázhatatlan bűntudat érzése is férkőzött: itt valakinek vagy valaminek elfoglalták a helyét. Kényszeres és elhúzódó homloktörlések közepette ürült ki belőle minden addigi várakozás, hogy helyét fokozatosan átvegye egy mélyről előtörő bizonyosság: ők idegenek most, vadak egy láthatatlan célkereszt bélyegével a nyakukon.

Egy perc telt el. A közeli fán madarak rikoltoztak. Máshol becsaptak egy kaput, vagy eldőlt egy reklámtábla. Az erősödő szél a néhány száz méterre lévő algás, hínáros mocsár kitartó rothadásának orrfacsaró kigőzölgéseit hordozta körbe. A mind komorabbra váló idő kezdte megfosztani a nyár eddig biztosnak tűnő esélyeit, és a savanyú szennyvíz-szaggal elkeveredett rothadás-bűz egyre émelyítőbben hatott.

A fáradtságtól elcsigázott érzékei azonban zárójelbe tették az egész jelenséget.