A blogoldalam címadóját 2013 tavaszán írtam egy buszon, útban az óbudai munkaügyi központ felé. Ez az év számos szempontból a visszatérés éve volt, bár leginkább mentális és életviteli értelemben.

A londoni kiruccanás, a ködös Albionban eltöltött bő év után még ködös elképzelésekkel lábaim újbóli megvetése felől, de újult reményekkel és félelmekkel a fejemben megkezdtem életem visszahelyezését az otthoni világba, ami hamarjában itthonná formálódott.

Nem volt nagy idő, amíg kint tartózkodtam, így a visszaszokás sem kellett különösebb gondot okozzon persze, mégis akkoriban erősen megbicsaklottnak éreztem a létezésem tengelyét, és ami a leginkább hiányzott, az a kapcsolataim újjászervezése illetve a visszautak megtalálása volt.

Így kezdtem hát akkor kényszeresen - és rendezett sorokban - keresni az emberit, újra felfedezve akkor egy idő után az írás felszabadító élményét.

Képzett kényszer

Elmúlt rég kétezer,
Talán még létezel
…valahol, ember!

Rendezett sorokban
Okozat nincs, ok van
..s valahol tenger
 
Mossa a partokat,
Be is másztunk jó sokat.
Hullottak a fogaink.
Félelmünk bár óva int,
meglépjük egyszer.

Teremtett léleknek
felelet temérdek,
de a szó ritmust tör a nyelv hegyén.
Az éjjel fosztogat
Mentsük az álmokat,
Tömegarcú ne lehessen itt egyén.

Nem babra munka, vagy
Megy a játék, csak ragadj
Fegyvert vagy mint a bélyeg
 
Megtörölt homlokok
Sok mindent megszokok
Ha biztos még az, hogy élek.