Nyomozok magam után, pontosabban belebotlok magamba; sokadszorra előlelem tizen-egypár évesen írt verseimet, írásaimat, és hogy kissé bele is mélyedtem, sorra örvendek egy-két jobban eltalált szókapcsolatnak, szellemességnek, ötletmagnak. A kísérletek, a majdnemek, a 'már-már'-ok elbájolnak, de emellett azt veszem észre, hogy ha ugyan olykor felvont szemöldökkel is, de szurkolok az önmaga útját kereső régi énemnek.

Látogatást teszek, vedégül látom magam, bemutatom magam magamnak a bő húsz évvel ezelőtt írott dolgaim révén (okán?). Mindenesetre valahogy ilyen otthonos érzést nyújt egy citromsárga irattartó mappa egyszeri megtalálása. A lefűzhetős genoterma zizegő válaszfala mögött nézem a feltételezett elkövetőt, mint detektívüvegen át a szembesítés során szokás. A gyanúsított nem tudja, hogy ki vizslatja, vagy mennyi éven átról, de ha a nevét mondják: előlép.

Az akkor már érzékelt élet-robogásokról: a kötöttpályás helytállásunkra hivatott "mosolyvagonokról", az ismeretszerzés szerelvényeiről (könyvespolcnyi hintaló) írok a Ráérek című versemben, és persze a meg nem felelésről. De miért is aggódna az, aki ráér, aludni vagy csatázni. Tagadtam ugyan a besorolást, de itt úgy tűnik inkább még a tanulásra vonatkozott az érvénye.

Azóta különben az ismeretszerzés inkább hintaszék, mint hintaló. Legalábbis már kevésbé téveszt meg.

 Ráérek