Régen írtam már a blogomhoz, de most kicsit messzebbről is kezdeném. A néhány hónapos kihagyás alatt valami hitelesebb írói  megközelítés igénye körvonalozódott ugyanis bennem, és ha nem is edződött teljesen késszé, arra azért alkalmas volt, hogy mégiscsak odázzam az írást. Sőt, számos korábbi írásom átértékelésére is rábírt.

Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kezdettől tudatosabb, következetesebb alkotói jelenlét és az igazság hitelesebb megragadására tett kísérletek mellett éppen a mind kevesebb tudatosság, és az igazság-keresés görcsös szándékának feladása adhatná írásaim alapját. El kell ismernem gyakran igyekeztem a mélyebb tartalmakat megúszni, csak hogy teret engedhessek a tetszetősebb, bravúrosabb megoldásoknak, egy-egy plasztikusabb szóképnek, a zsonglőrködő rímeknek, némi truvájnak, szóval úgy általában a formának. 

Megpróbálom hát a mentést másként. A  Tompíts el! c. dalszövegem kapcsán például az első, ami felmerült bennem az a "jó öreg" elfedés.  Rákacsintás alkoholra, drogokra, az önámító mantrákra, csak hogy fájdalmaimmal, szorongásommal, a tudat alá gyűrni igyekezett skrupulusaimmal, ellfuseráltságom érzetével ne is kelljen szembe nézni.  Vagy, ha nem teszem, korhű ideált farag a tévedés? Hogy lehet máskülönben épp ésszel túlélni? Ez a fajta elbújás még csak az egyszerűbb társadalmi próbatételnek, a sorba beállás elleni önkéntelen ellenállásnak szól, de érzem benne minden jelenkori és eljövendő maszatolásaimat.

Tompíts el!                                                                                                                                                                                                                                                   

Tompíts el azt akarom,

Miért fájjon, hogy feladom

Nehogy már a vágy..! Itt van elég,

Évezrednyi menedék..

Ébresztő! Ez velejár,

Azt mondják, így legalább

Megszokod hamar, vagy sohasem,

Ellenszernek beveszem!

És lehet, nem megy így tovább,

korhű ideált farag a tévedés,

bár elkerülhető, hogy átverés legyek,

egy tartalékos játékos..

Nem bízom már, az emberarcú kor,

száz csapdát rejteget, sok beadott derék,

és nyugvó szív dobol, vagy lenyelt végzetek,

Egy eszméletlen álomkor tompít rég.