Megtoldott ébrébrenlétben - és töretlenül, mint egy hexameter ritmusképlete - 2015 júliusában kértem meg kedvesem, Emese kezét a Debrecenből Budapestre történő gyaloglásunk egyik első pihenőjénél, Ondódon egy játszótér padjánál. Azt ezt követő boldog óra bár kisebb kacifántos kitérők után, de végül egy kukoricamezőn ért minket. Ott, akkor, egyben lenni a természettel, önmagunkkal, de érezve is a még előttünk álló út előre sajgó rögeit, mindez misztikus hangulatot ébresztett. A kukoricásban éneklő madarak dalának így lett sajátos, számunkra különbejáratú univerzuma.

Szerelmi rejtjel

Tengeri táblák korridor-ágyán ébred a sóhaj

Élvezet húrján játszik a hajnal, és takaróval

fed.   „Bár tartana így örök évada, nem lehetünk kész!”

Míg univerzuma lesz dalainknak, hallgat a művész..