Néha már úgy éreztem, hogy csak a forma hurcibál és visel el engem az alkotás folyamatában; a megkapó képek, trúvájkodó szófordulatok, a tiszta (de tisztázatlan) rímek alibi tevékenységével moshatom is kezeimet. Ennél a folytonosan újra és újra sodort és egyben dédelgetett dalszöveg-építkezésemnél azonban az egymás-megértés képtelenségeinek képei olyan módon álltak össze, hogy mindannyiszor újra is kellett gondolnom, hogy mennyire lesznek majd pontosak a forma és a domborodó hiteles tartalom ilszkeszkedései; növekszik-e rendre a tét is, ahogyan reményeim szerint haladni szándékoztam (a külcsín lefejtések, és igazság-közelítések óvatos léptei mentén).  Mint mikor csak nehezen jönnek az igazabb szavak, de már nincsen értelme elkendőzni a szokások, a rutin, az illendőség, vagy a kellem nevében: érkeznek és maguktól tudják sorsukat, elrendeződésüket ebben az új minőségben, szóban, írásban, vagy akár gesztusban. Valahogy így gondolom ezt az egyébként, a leendő videó-blogomban, és saját albumom rögzítése során elsőként kapóra is jövő darabot. 

Talán ezért is az ennyi változtatás, és az elodázás. Nyughatatlan szorgalom dolgozik bennem egy soha el nem érhető tökéletesítés felé, a jókor elengedés homályzónájában. Ám mindhiába:  itt is kontakthiba lép fel, ami nálam talán egy megbékíthetetlenül örökható dichotómia párhuzam-tánca.

Nahát, pedig csak egy testvéri beszélgetés során felmerülő poltikai, világnézeti egyet-nem-értés konkrétumai kellene, hogy szépen kirajzolódjanak itt. De a majdnem is elég lesz (előbb vagy utóbb), ahogy a decens tánclépések csoszogássá, botlássá, böhöm dobogássá lesznek, ahogyan kell.

Kontakt hiba