A Mesének szánt búcsúversem 2012-2013 tájékáról, amikor először szakított velem; sajátos aktualitást nyert hát megint. 

De nem is tudnék Tőle sem örökre elválni, sem derű vagy madárcserregéses pátosz nélkül gondolni Rá. Emese a költészetemben mindig is madár marad. Könnyed és illékony csoda, szabadon verdeső, folyton örökkévalóvá és hirtelen enyészetté is váló tünemény. Áldottnak érzi magát az ember, ha ideig óráig megajándékozza őt a látványával, hangjával, motozásával: ahogy ő a jelenlétben kibéleli a pillanatot. Hisz annyira esetleges, hogy valószínű az igazi értékét is csak ez határozhatja meg, mágikus helyiérték. Ez a madár úgy ül az ágadon, mintha az a pillanat ütőere lenne. Nézzük csak egy percig ezt a csodálatos teremtést, ezt a hibátlan formát és gazdag egységet. Könnyen rájöhetünk a természet pimaszul tökéletes teremtését láthatjuk.

Ám mire az érzékelés utána vethetné a hálóját, a jelenés már el is illan, a pillanat menthetetlenül szárnyra kap. Mégis örömöt, és az áldás élményét hagyja örökül. Az én madaram örök.

Vers M.-nek