Vegyes érzéseket, nem csekély derültséget, bár némi nosztalgiával elegy keserűséget is kivált, amikor a kora húszas éveimben, tehát még naiv és lánglelkű egyetemista koromban írott dalszövegeim/kísérleteim olvasom vissza. A világmegváltó optimizmus, a "majd-mi-megmutatjuk" generációs élmény persze alapfelszereltség - sok egyébbel együtt - az akkoriban még számunkra nagybetűsnek aposztrofált élet szépen gondozott előkertjében.

Talán részben a kapukon túli ismeretlen világtól való félelem is táptalajt szolgált ehhez kérdezési- vagy előzetes helyzetfelmérési szándéktól mentes, alapértelmezett ellenállásnak, mint akkoriban írásaim zömét meghatározó alaptónusnak, de kétségtelen, hogy lelket emelő ez a naivan konok világjobbító felbuzdulás. Pláne, hogy a naivitás feltételezi a nagyobb csalódottságoktól mentes szerencsésebb habitust és hozzáállást).

Végülis meghívót, sőt néminemű ígéretet is kaptunk. Hogyan is láthattuk volna azt, hogy a külső térben és időben javarészt vadabbnál-vadabb mód elburjánzott élősködő növények tenyésznek, csakúgy mint kietlen puszták is számolatlan. Térkép, vagy alkalmas kapcsolat és meghívó híján persze a joggal remélt jó televényes földek is csak a messzi látóhatáron sejlettek fel (feltéve ha jó a szemen vagy képzelőereje az embernek). 

 De hát akkoriban hol és minek is olvastam volna a nagybetűs élet kis betűs részeit. Így születhettek meg ezek a töredékek, próbálkozások, amelyek egyikéhez-másikához ugyan dallam is betársult, de így sem kerültek elő későbbi demó lemezeinken, koncertjeinken. Sajátos, bár inkább lemondóbb hangvétellel megjelenik még egy-két számban ez a totális és lelketlen besorolás, vagy egzisztenciális kapituláció ellenes hang (pl. Illúzió, Törjünk innen ki), de azt hiszem a dalokat mégsem nyomja agyon a lemondás érzésvilága, meg hát csak egyetemisták vagy friss pályakezdők voltunk akkor is még. Nézzük is el. 

Egyfajta besorolás, vagy kényszerpálya óhatatlanul előáll az életben, de az élet van olyan ravasz tanítómester, hogy azt is megtapasztalhatjuk, hogy kötött pályás szakaszon is megmaradhat az ember kötetlennek.

Csak az a lelkes naivitás és megváltó szándék, az fog kicsit hiányozni. Ám szerencsés esetben ez a szellem - házikertként, kellő gondozással - még így is jól betölti  kevésbé hangzatos, reálisabb szerepét. 

Ébresztő

A munka és az élet között,

semmihez sincs már igazán közöd.

Még porba vethet a státuszod,

De a kínok tengerét is átúszod.

Hogy álszent a világ, már nem tagadod,  

a maradék hited is hátrahagyod. 

Mondd, hol egy hely, ami menedék lesz,

ahol egyszer szabadon ébredsz?

Ref: Ébresztő, ébresztő! Ne sajnáltasd magad!

Ha nincs több haladék, és az álom megtagad,

Ébresztő, ébresztő! Gyötörd magad, ne hagyd!

Ébresztő, ébredj még fel!  

Meddig űz ez az őrült roham?

Nyugodt órád már mind elrohant.

Illan a levegő, szorul a torkod,

mégis-mégis csak teszed a dolgod;

a reményről a valóság lemetsz,

úgy érzed, hogy semmit sem tehetsz (v. magadnál több, tudod nem lehetsz) 

ok nélkül most nincs is lázadás,

mikor lesz meg a végső számadás?

Ez a halál tánca, ez a gyors felütés,

evidens és mégis, arcod erre sápad.

Ez a halál tánca, ez a gyors merülés…

Ugyanaz a futás ezerszer,

mindent, amit lehet megszerzel,

Toporzékolj gyorsabban!

De mondd őrangyalaid hol vannak? 

Halotti maszkod is a vágy,

nem enged már el a világ

Tükörkép árnyéka vagyok,

így adom jelét, hogy élek.

Szabadságom letagadom, 

kirekesztem jobbik énem  

türelmesen lapít lelkem

nem nézek le, nem hódolok,

nem verhet fel már remény sem,

gondolataim kódolom

Úgyis olyan ez a vágy is,

mint ahogyan arra máris

fogadást teszek még az éjjel

a vadász megint a zsákmányé lesz

elálmosodunk és a csendben

ellenállás nélkül tétlen

nem is akarunk végső soron

semmit, semmit se már

valami idesorolt – közel a vég,

de minden út célba vezet, bármerre mégy:

                Döbbenet, ez vagyok, döbbenet,

                és bennem halad ez a körmenet.

                Döbbenet – igen, csak döbbenek,

                de rá kell jöjjek, élvezem. 

Csodálkozol, pedig ismersz

Mint magad, ne is bliccelj

Végállomás, a vég-álom más,

Elbukik az összes rád szabott vágy.

Valami idesodort – közel a vég,

És minden út visszaterel, bármerre mégy

                Döbbenet …

                Döbbenet…