Ködkép és visszhang…
Mintha itt sem lennénk... A nemlétezés határán lubickolunk a szükség útlevelével, és olyan készségesen és végtelenül komolyan vesszük magunkat, mintha el sem akarnánk hinni a lenti dalszöveg refrénjének felismeréseit, hogy evilági tartalmunk és vonatkozásaink is csak kölcsönbe kapottak. Pedig a közös háttér folyton lesben áll.
"Csak magam(ban) utazhatom"; hisz "önmagad beutazása: a mindenség beutazása". Eképp célom sem lesz; de ha mégis "elmondom hát mindenkinek". Ezekkel nyugtatgatna a dalszöveg második strófája talán, de a refrén is újratölt. Mégsem éreztem ezt a dalt soha annyira lemondónak, vagy melankólikusnak, inkább egy életérzés higgadt felmérésének és elfogadásának ködképe, vagy ha úgy tetszik visszhangja lett.
Ködkép és visszhang…
Ködkép és visszhang helyettesítnem is voltam itt, és mégis megtestesítegy hatóság, és a szükségállapot. hogy háttal a helyzetnek se ismerj bocsánatot! Ref.: Hisz tartalékos eszme, elcserélt tanács, Elvitelre kért remény, bár út nincs tovább. Végponthoz értem - térkép az ég:Üzenet a partnak: nincs tartalék,
csak magamban utazhatok,célom nem lesz - többé titok. Ref.: Hisz tartalékos eszme, elcserélt tanács, Elvitelre kért remény, bár nincs út tovább.
