Állunk a fánk alatt (amibe valami a nevünket karcolta), és a szár éggé rügyezi magát a végén.

Vajon levél lesz vagy virág?

Hisz a rügy maga a szétnyílás: a hasadék, de a "Hasadék" című versem is végig tele van ellentétekkel, mintha csak a metaforikus szétnyílás, ez a merő hézagosodás maga is testet akarna ölteni megannyi vonatkozásában, formájában; megmutatva a kettévált létforma, a dichotómia mindenre kiterjedő természetét. 

Már késő. Valami végérvényesen elindult, az ellentétek között rohangáló tehetetlen bohóc arca kicsit mindannyiunké, és a nyugvópontra lelés esélytelensége mintha az önmagunkra találást is elorozná. Mégis ez a hasadék az, ami végső soron lecsillapít abban, ami vagy: vágy, ami altatódalként végül füledben elül.

Hasadék

Nézted már a fádat fejed felett,

hogy az ág végén hogy rügyez:

az ég?

Csak pillanatűző holnapi gond

tapaszt le szemet

és élesebbre gerjed a hasadék:

a büszke alázat,

frissen fáratag

tompa éberség,

az ahogy ölet társz, zársz

befogadsz, bocsájtsz,

így vársz, sorsot utálsz,

míg vándor, ki vagy

végtelen út után,

magadra nem találsz!

Nézted már a fát, a föléd görnyedőt?

Gally végén a más eget, a rügyeződ?

A hasadék elsimítja ráncodat,

míg altatódalt csettinget a vágy lova.