Képzett kényszer

2019.okt.01.
Írta: Szicsoo Szólj hozzá!

Alszol éppen + Végrehajtott türelem

Végül arra jutottam, hogy összegereblyézem ezt a két "közelebbi" időszakból, a londoni kiruccanásom utáni szakaszból eddig kimaradt verseimet, és ahogy most nyugtázom nem csupán a hátrasoroltságuk miatt kerülhettek egymás mellé,  de valahogy az ellentétes eszmélet, két féle éberség, az eszméletünk különböző sarokpontjainak megragadási kísérletei miatt is érdemes volt egymás mellett újraolvasnom az Alszol éppen, valamint a Végrehajtott türelem c. verseimet. 

Előbbiben egyfajta önmagunkba bevackolt jelenlét, a tétnélküli már-már vegetatív életforma, a létezés minimumát mutogatja fel, míg a Végrehajtott türelemben egy elcsigázott utazó kimerültségében paradox módon megpihenni képtelen állapotát igyekeztem felvázolni.

 

Alszol éppen
Vagy előbb lesz, vagy majd utóbb
Kifutóban a kifutók,
Kimúlnak a terítések,
Lapok híján nem is nézed,
Hogy a tétek elavultak,
Elszivárgott mind a múltad;
Fémes hideg verejtékben
Sebeket nyalsz - alszol éppen.

 

 

Végrehajtott türelem
egyeki jegyzetszél
 
állomáson virrasztok, szemem a kintin
míg itt belül csak koppan a kitin
bősz rovar szárnyal, verdesi páncélját
fény igézi, nem is tudja tán célját
ízelt lábuk ide-oda futkos,
engem meg csak mosdat a szutykos
ős-verejték: ébredek.
kitin2.jpg

Nincs több időm

A kimondhatatlanul régen, 15 évvel ezelőtt rögzített demó-cd-nk (C.Cornix - A valóság szembenéz veled, 2004 Home records :) ) nyitó dalát úgy írtam meg, hogy a szövegét énekesnőnk Jóczik Judit szívesen és magabiztosan énekelhesse. Emiatt, egy önérzetes, karakán, erős nő szempontját bontottam ki, aki a tesze-tosza, lusta, változtatni képtelen párjának adja ki az útját. 

A tétlenséggel, helyben toporgással, megrekedtséggel szemben határozottan fellépő nő szövegét illesztettem tehát a gyors ritmusú dallamomhoz, mindvégig szem előtt tartva, hogy olyan dalszöveget kapjon Juczy, amit majd szívesen és teljes átérzéssel tud előadni. Merem állítani, de legalábbis remélni, hogy a szándékom sikeres volt, iszonyat átéléssel adta elő a rögzítés során, az ereje még mindig lenyűgöz. 

 

Nincs több időm

Hogyan szóljak hozzád úgy, hogy biztos meg is érts?  

Hiába, látod, nem megy, bármit hazudnék…

Gondold csak persze azt, hogy mindez az én hibám,

de most már lépni kellett, vége, nincs tovább. 

Köszönöm, így is megvagyok, 

nem tagad meg a holnapom, ne félj! 

Ref:

Nincs több időm, hogy folyton arra várjak

mikor lesz majd egyszer végre másképp

Nincs több időm, lehet sosem volt türelmem,

mégis jobb most ez így, mintha letagadnám!



Remény és ígéret nélkül, erre vágyom rég,

fölösleges, hogy vádolj, kár is a szóért,

Tudom, hogy mit szeretnék, de az nem te vagy, 

utam más felé tart innen és messze hagy.   

Egyszer talán megnyugszom,

s alábbhagy a hév,

de addig eltelik még

néhány ezer év!

 

  breaking.jpg

Szonett vasárnap

Nehéz megfejtenem, hogy annak idején miért ragaszkodtam úgy a szonettjeim adott napokkal való összekötéséhez. Míg a Szonett hétfőknek a nekiveselkedésben rejlő esetlenségekről (is) szól, addig a Szonett vasárnap már a nők örökérvényű erejét járja körül, és az annak kitett férfi magatartását, alkalmazkodását.  

A nők legvégső hatalma, az öl szentségéhez való hozzáférés biztosítása vagy az attól való megfosztás alapvetően határozza meg a férfiúi lét mozgásterét. Iszonyú erőforrások és energiák hadrendbe állítását, elvek eldobásának és az önmagunkból való kifordulás lehetőségét is magában rejti az élet ezen nemes csapdahelyzete, az ősfüggés örökérvénye.

Nem csak az unalom öl, és ezt nem nézhetjük ölbe tett kézzel. 

  

Szonett vasárnap

 

A nőm kiporciózza, hogy kegyéből mennyi

ma rám jutó, bármit akármiért nem ad most.

Ha elveszek is, így akarja helyre tenni

kezei közt kilibbent nyers szabadságom.

 

Ha zsebre vág az éj nyüszít a vágy bevenni

ezer meg egy ostrommal őt, amíg bevárom

a büszkeség leplét, s kiáltom már, hogy ennyi

elég! Karomba hullt gyümölcs az ég, megrágom

 

a magja nap, besokasodva fénnyel, hévvel

ugrásra kész nagy hangulat teper, megint vár

hogy várjam én is őt – osztozva lángon égjek

                       

nem érdekel remélt önbecsülésem, itt már

nevem sincs, csak megvalósítom ébrenlétem,

és mit bennem kihív a végzet (ha nőm diktál).

 

 manospher3.jpg

Tétlen

Forma és tartalom finomhangolása: már ez se lehetett tét nélküli. Az örökös hölgyem bizonytalankodásait, az álláspontjai ingázását, kapcsolatunkhoz való viszonyulásának cikázásait igyekeztem ebben a versben megfogalmazni.

A disztichonba oltott tanácsadás végül úgy tűnik mégiscsak rosszul sült el. Ismét lennék inkább higgadt alkuban a fogyatkozó térrel és idővel, és fogadnám el napra-nap a játszmázás igazábóli tétnélküliségét és a tétlenkedést ebben, mint hogy ez a számomra kedvezőtlen döntés nyerjen végül.

Az élet persze nem szerencsejáték, a tétek óvatos kiosztása, elrendezgetése az asztalon viszont valahol erre hajaz erősen. És ahol a szerencse felüti fejét, ott kísért a szerencsétlenség, a kifosztódás, a bukás réme is. 

Kérem tegyék meg tétjeiket. 

 

Tétlen

Kétfele játszik a lélek, s megteszi tétjeit. Nézd csak,

Hogy szalad füstbe a terv. Nyernie nem lehet így.

És csak higgadt alku a térrel meg az idővel

Az, hogy e játszma a lét. Alkonya már beterít.

ketfele_-3.jpg

Holt verseny (Füttyszó a sötétben)

  Tetszetős, bár olykor a manírossággá fajuló szófordulataim egymás mellé tereléséből, illetve az egymással való öntörvényű reakcióba lépéseiből olykor akaratlanul is egy egységes világ kerekedik ki; rendszerbe állnak és sajátosan hatni kezdenek a külön-külön egyébként esetlegesebben működő találékonyságok, képek. 

"Mítosza mit össze",  "A holtverseny asztalán halotti tor", a szabadesés önmagába hullása mint néhány példa, vagy a becsempészett szépirodalmi vonatkozások modorossá tehetik ugyan a gondolatok kibontását, mégis a dallamisága, az áthallásos jelleg és a többféleképp való értelmezhetőség mezői is enyhítenek ezen a stíluson;  könnyedebbé, elfogadhatóbbá is tehetik a befogadó (hallgató) számára ezt a fajta világfestést. 

A "minél többet tudunk, annál kevesebbet" alapvető igazsága és az ebben való kiállás, vagy egész egyszerű elismerése a tagadhatatlannak, hogy mindannyian a lehetetlennel szemben vesszük fel a kesztyűt. Az orrunkig sem látásra a jövőben is biztosan számíthatunk, minden eljövő új ismeret is csak végeláthatatlan új területeit nyitja meg az ismeretlennek, az újabb kérdéseknek és az egyre duzzadó reményvesztettség egyéni és közösség élményének. Ez tehát az alkotót is felmenti kétséges "lámpáshordozó" szerepe alól, pontosabban az abban determinált kudarc súlya alól. 

Ez az írásom töredékes. A zenésztársam, Kára István dalához írott szöveg témája végül úgy tűnik legyőzött. Vagy lehet már csak ennyi képszerűséget viselt el, és valahol várat magára egy egyszerűbb, szikárabb, hitelesebb megvalósulása. (Ez még a jövő mítosza)

Bemásolom ide a próbálkozásokat, teret engedve annak, hogy a szófordulatok újra megküzdjenek egymással, ha nem bírják is le, de talán elbírják egymást, hogy a hiábavalóság holt versenyében ne csak küzdő felek, a porondot betöltő versenyzők, de nézők, szurkolók, kommentátorok is lehessünk, ha még oly lehetetlen is ez az eleve megosztott szerepkör, valamint a viszonyulások folyton pergő, érvényt szerezni képtelen változékonysága, groteszk vitustánca.  

 

Holt verseny

(Füttyszó a sötétben)

 

Kihüvelyezett kódok közt, lámpással a kézben

érkezem megmutatni (azt, hogy)

Orromig sem látok, robotpilótán tolt

szekéren merre tartok.

 

Ez itt a jövő mítosza: mit össze nem hoz,

a szabadesés önmagába hull!

 

Ref.:

Téveszme élesztget, a több meg néma csend a pillanat ütőerén

Tartalék áramkör: a félelmek ösztönből, mém és géntérkép e táj.

 

Átadásra kész (lemerevedett) tömegben, holdat ugat, a zsebben / holdat ugat a lelkem:

Lázlap vagy újabb lidérc / vagy illúzió; // Ott akar megnyugodni,

Eladva-megvéve, elűzött-fénytelen

tekintetektől kitérsz..

 

A holtverseny asztalán halotti tor,

Nem tudni hol vagy, azt sem mikor..

 

<VAGY>

Kihüvelyezett kódok közt lámpással a kézben

Érkezem megmutatni, hogy

Orromig nem látok, magamban kiáltom

Értelmem hívószavát

 

Ez itt a jövő mítosza: mit össze nem hoz

A szabadesés önmagába hu-u-ll

 

Bár eltűnnék, azonosítottak a képen,

maradok tisztelettel: füttyszó a sötétben.

A létezés kérgébe repedést vájok

Hágcsót eresztek, és kiszállok...

 

lampas2.PNG

Távoli elérés

 Életem origójához, Emeséhez való viszonyulásom illetve olykor kényszerű pályamódosításaim, alkalmazkodási kísérleteim, életmanővereink egyik korai megnyilvánulása a Távoli elérés c. versem. Most épp ellőtt nyílként keresem következetesen az utamat. Az ajzott ideg még remeg, és tele van vibrálásával a levegő. Az egymástól való tényleges eltávolodás lehetetlenségébe kapaszkodom folyton, markolom és vizslatom ezt a tényt, mint absztrakt realitást, hogy aztán a vonatsínek rideg, merev vasszigorával keljek útnak. Csak el messze, valami olyan térbe, ahol megnyugvást találhatok. Talán. Ezek a vonatsínek ugyan most egy horvátországi nyaralásban realizálódtak is, de a kötött pálya megfellebezhetetlen törvénye szerint a gondolataim, érzéseim és vágyakozásom örök tárgya elől nem utazhatok kellő távolságba. A térfigyelő kamera csak egy tanácstalan méla alakot rögzíthet, és egyelőre csak a fájdalom stabil valósága ér bárhová is előbb.
Igyekezetem azonban talán végül megtérül és az út-nyíl keresztjét letehetem. Na, ha valamihez, ehhez a munkához kell a kikövezett következetesség, pláne, ha minden egyes követ külön kell kifaragni és helyére tenni és pláne, ha végtelen az út és véges az erő. 

  

Távoli elérés

Nyíl leszek, ha ellősz

Út vagyok, ha eljössz

Kikövezett következetesség. 

 

És ha nem lesz hova, kinek,

Mindig lesznek vonatsínek,

Lesznek újabb térfigyelők 

- tudjuk, ki ér oda előbb.

 

 nyil.png

Címkék: vers, szerelem, út, sors

Kåraķteřêk

Ezt a karakteres írást is az előző posztban említett pályázatra készítettem el. Egy pizzázóban, a rendelésemre várva dobálták az alapfordulatok magukat a papírra. Úgy érzem a politikai hecckampányokra és az általános megosztottságra való önkéntelen reakcióm is, de benne van az alkotói dilemmák archetípusa, a tartalom és a forma ádáz küzdelme.

Ilyen szempontból talán önterápiás írás, egyfajta befelé fordulás, ám a hangsúlyt mégis az elidegenedésbe, bizalmatlanságba, és egymást meghallgatni képtelenségbe hajszolt/hergelt társadalmunk sajátos megjelenítésére helyeztem. Feloldás persze itt is sincs egyelőre.  

 

Kåraķteřêk

Te is látod? Ezek meg mit keresnek itt a címben?! Kérlek, csak el ne kezdd megint! Szörnyen fárasztó tudsz lenni. Szerintem simán lehet értelmezni. Különben is, messziről ugyanúgy néznek ki... Közelről sem. Lehet, hogy csak elütés. Elütnek, az hótziher, öregem. Azt sem tudhatjuk, hogy kell kiejteni őket. Én mindenesetre kiejteném őket, az fix. Tudod, hogy nem támogatom a karakter­gyil­kolást. Látom, neked lassan már a nyelvi jelrendszerünk sem szent. Se a hangalak, se a jelentés, se semmi. Persze gondolhattam volna. A kulturális hagyományaink és a rend védelmében azonban el kell ismételjem neked, hogy a mi feladatunk elsősorban az, hogy átvigyük az üzenetet, tájékoztassunk. Úgy is mondhatnám, hogy ez a mi legfőbb küldetésünk. Ku-tya-kö-te-les-sé-günk. Utálom amikor ezt csinálod. Mit is? Szótagolsz, és száj-ba-rágsz. Amikor megmondod, hogy mit kell gondoljak vagy érezzek. Klasszikus „érvelés a rosszullétig”. Persze valódi vitára bocsájtás az nincs, vagy az elgondolkodtatás csöppnyi szándéka. És hol van az alkotói szabadság, a valóság sokszínűségének leképezése? Én inkább vagyok átvitt értelmű, és ha úgy tetszik, kedvemre társítom a képzeteket. De miben érhető tetten a te minőséged? Ne fáradj, megmondom. Olyan konfliktusok generálásában, ami csak szakadatlan tolja ki a határokat. Te lehet nem érzékeled, de valami éktelen nagy kakofónia felé haladunk, és lassan már csak a másik túlharsogásának az esztelen vágya hajt mindenkit. Hol a határ? Pontosan! Helyre kis igazítás. Mert határt kell ennek szabni. Méghozzá itt és most. Öncélú vagy és elvont ezekkel az értelmezhetetlenségig túlcizellált, öntetszelgő szólamaiddal, meg a szemet- és fület fárasztó álszent frázisaiddal. Úgy tűnik, hogy a tartalom helyét nálad végérvényesen átvette a forma, sőt rosszabb esetekben meg már maga a formabontás. A világod régen kifordult a tengelyéből. Ha ugyan volt neki olyan. Aztán meg csodálkozol, hogy az olvasó feszélyezetten vakarássza a fejét, az óráját és a busz érkezését lesi, miközben már a következő problémáján agyal. Hidd el nekem, nélküled is meg van mindenkinek a maga baja. Még inkább a bája! Látod csak egy tollvonásnyi a különbség. Különben is honnan ez fene nagy gyűlölködés? Ez a magas ló, meg ez a mérhetetlen mélykeser? Sokat gondolkoztam mostanában ezen… Mondd, te hiszel a turáni átokban? Én a szavak erejében hiszek. Nos, én az eredőjében is. Te most is csak zsonglőrködsz a szavakkal, pedig annyiszor elmondtam már. De beszélhetek is itt neked. Amúgy szerintem ezek pirézek. Nem csodálkoznék.

xeno.jpg

Most komolyan. Javíts ki, ha tévedek, de mi legalább vitázunk. Legalábbis azt hiszem. És nem személyeskedünk, félkövér. Látod ez a te bajod, ez az álszent, politikailag korrekt finomkodás, a píszí. Akkor már inkább mondd egyenesen a szemembe, hogy dagadt vagyok. Tudod, hogy bírom a nyomdafestéket. Ezért nem bírsz egyenesen állni, mert folyton csak óvatoskodsz és sunyítasz. Mondom, ez már régen eldőlt. Hagyjuk már a személyeskedést. Te meg ne zavard a jelentésmezőimet. Komolyan mondom nem értem, hogy kerülhettünk egy kontextusba. Beszélni fogok a szerzővel. Halleluja! Azt hiszem végre egyetértünk. Nem árt végre megtanulnunk tisztelni a párbeszédet is. És akkor talán újra fel tudnánk éleszteni a vitakultúrát. Úgy tudom, valamikor még működött a közös belátás is az igazság keresése során. Én csak azt mondom, próbáljuk legalább meggyőzni a másikat. Én pedig csupán realista vagyok. De te, ha ilyen szenteskedő vagy, vonulj kolostorba, menj; Isten veled. Figyelj…

¡Te figyelj , йξm kell, hogy mёggyőzzelek, mert tudom, hogy.. azt hiszem igazam van.  Tudod mit, zárjuk le a vitát. Rendben van.

 

Címkék: novella, idegenség

Zárójel

 No, igen ritkán próbálkozom novellával, valószínű ez a nemrégiben napvilágot látott pályázat adott egy olyan lökést, hogy már csak a megjelenés lehetőségei miatt is kihívást érezve (a nyertes novellák óriásplakátokon, tömegközlekedési megállóhelyek plexitáblái mögött kapnak helyet) mégis elővegyem egy régi kezdeményezésemet.

Ezt anno a Mesével való közös Debrecenből Budapestre megtett gyalogtúránk egyik állomásán írtam, ahol valóban megtörtént a lentebb leírtak java része. Persze van benne némi formára hozás, szépítés sőt hozzátoldás, ám a lényege, a halál majdnem közelsége, és az attól történt megmenekülés a kocsmában hagyott telefon miatt, az idegenkedés, sőt ellenségeskedés, a rendőrök ránk hívása egytől-egyig valóságos momentumok. 

Minthogy 3600 és 4000 karakter közötti terjedelemben kellett beküldeni az írásokat, a mondatok néhol barokkosan összetettebbek (és pár pillanatot hosszú körmondatokban taglalóak), míg máshol több órás eseményeket rövid tagmondatokkal lerendezőek lettek, de talán arra alkalmasak, hogy kicsit megfessék a mai, az egyre inkább a bizalmatlanságba süppedő kis országunkban meg-megnyilvánuló emberi vonatkozásokat, érintkezési pontokat, és pontatlanságokat.

 

Zárójel

A „Tornádó” feliratú robogó elegáns félkörívet írt le a falu főtere körül. A mértani pontosságú kanyar a dohánybolt bejáratánál ért véget és a terecske másik szegletében a kocsma nyitására várakozókkal együtt sajátságos keretbe foglalta a parkot. A díszsövénnyel körülvett világháborús emlékoszlop mellett egy fiatal pár ült. A fiú konstatálhatta is ezt a hirtelen kelt tervrajzszerű elrendezést, mert így gyújtott rá a következő szál cigarettájára:    

­Minket meg jól zárójelbe tettek. – Reggel hét óra körül járt, a kocsma nyitására vártak ők is a barátnőjével. Tegnap érkeztek a Debrecenből Budapestig tervezett gyalogos túrájuk harmadik állomására, ahol is először kocsmát kerestek, hogy telefonjaikat fel tudják tölteni, és egy-két sör valamint némi harapnivaló mellett pihenőt tarthassanak. Úgy tervezték, éjjel a vonatsíneken gyalogolnak tovább, mert akkor elképzelésük szerint úgysem járnak a vonatok, és nem kell a döglesztő melegben megtenniük a következő szakaszt. A telefont persze ottfelejtették a töltőn, így meg kellett várni a reggelt, hogy visszamehessenek érte, és addig aludniuk is kellett.   

–Akkor ti ilyen belföldi migránsok vagytok? – Nevetett a saját viccén a kocsmában az előbb a plazma tévén futó ismeretterjesztő sorozaton bambuló, majd a furcsa, idegen és kissé viharvert párost vizslató szőke hajú férfi.

– Álljatok csak szépen tovább! Nagyon nem kell, hogy itt randalírozzatok. – replikázott a társa, miután épp féldeci töményt küldött le a torkán. – Tavaly is volt valami hasonló, emlékszel Jucika?

A fiú bizonytalanul az asztalra csapott, majd elszánta magát, és elkezdte sorra végigmérni a velük szemben álló és a félhomályban meghúzódó személyeket. Arra gondolt, miközben újabb cigarettát kezdett tölteni magának, hogy a szerepek hallgatólagos elfogadása már szemlátomást megtörtént, ám az, hogy a jelenet miként ölt, ölthet testet, vagy hogy ez az egész csak merő képzelgése-e a még mindig nyomasztóan fülledt közegben, még kiforratlan volt számára.

– Nyugodjon meg, még az éjszaka tovább állunk.

Az utcai csapnál, ahol a vizes palackjaikat töltötték azonban a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy a telefont bent hagyták, és a hely időközben be is zárt. A rendőrök, akiket valaki kihívott rájuk és akik később az utcán igazoltatták őket gyanakvó meglepettséggel hallgatták, hogy a párnak ugyan van rendes munkája és albérletük a fővárosban, most mégis gyalogszerrel vágtak neki ennek a majd’ kéthetes útnak, hogy emberi léptékkel, a maga valóságában is lemérhessék ezt a távolságot. Telefonon odaszóltak az állomásfőnöknek, hogy az éjszaka a két fiatal ott maradhasson a bezárt váróterem padjain aludni.

– De egy pisszenést se halljak, mert akkor kiraklak titeket.

mobiletrain.jpgKényelmetlen testhelyzetben elfeküdtek a padokon a fejük alá rendezve táskájukat. Egy darabig még halkan beszélgettek a faluban szerzett tapasztalataikról miközben a hold bevilágította a várótermet.

 A fiú félálomban hallotta, ahogy egy tehervonat hatalmas sebességgel visít el a fejük mellett pár méterre elhelyezkedő sínpáron. Ennek a váratlan élménynek a pillanatnyi hatása először nyomasztó volt, majd lassan, tolvajmód a gondolatai, álomképei közé valami megmagyarázhatatlan bűntudat érzése is férkőzött: itt valakinek vagy valaminek elfoglalták a helyét. Kényszeres és elhúzódó homloktörlések közepette ürült ki belőle minden addigi várakozás, hogy helyét fokozatosan átvegye egy mélyről előtörő bizonyosság: ők idegenek most, vadak egy láthatatlan célkereszt bélyegével a nyakukon.

Egy perc telt el. A közeli fán madarak rikoltoztak. Máshol becsaptak egy kaput, vagy eldőlt egy reklámtábla. Az erősödő szél a néhány száz méterre lévő algás, hínáros mocsár kitartó rothadásának orrfacsaró kigőzölgéseit hordozta körbe. A mind komorabbra váló idő kezdte megfosztani a nyár eddig biztosnak tűnő esélyeit, és a savanyú szennyvíz-szaggal elkeveredett rothadás-bűz egyre émelyítőbben hatott.

A fáradtságtól elcsigázott érzékei azonban zárójelbe tették az egész jelenséget.

Vers M.-nek

 A Mesének szánt búcsúversem 2012-2013 tájékáról, amikor először szakított velem; sajátos aktualitást nyert hát megint. 

De nem is tudnék Tőle sem örökre elválni, sem derű vagy madárcserregéses pátosz nélkül gondolni Rá. Emese a költészetemben mindig is madár marad. Könnyed és illékony csoda, szabadon verdeső, folyton örökkévalóvá és hirtelen enyészetté is váló tünemény. Áldottnak érzi magát az ember, ha ideig óráig megajándékozza őt a látványával, hangjával, motozásával: ahogy ő a jelenlétben kibéleli a pillanatot. Hisz annyira esetleges, hogy valószínű az igazi értékét is csak ez határozhatja meg, mágikus helyiérték. Ez a madár úgy ül az ágadon, mintha az a pillanat ütőere lenne. Nézzük csak egy percig ezt a csodálatos teremtést, ezt a hibátlan formát és gazdag egységet. Könnyen rájöhetünk a természet pimaszul tökéletes teremtését láthatjuk.

Ám mire az érzékelés utána vethetné a hálóját, a jelenés már el is illan, a pillanat menthetetlenül szárnyra kap. Mégis örömöt, és az áldás élményét hagyja örökül. Az én madaram örök.

 

Vers M.-nek

Homlokomon fények ültek,
Most zsigerekben zúgolódó talány -,
voltál tényleg?
És századszor is falat érek,
terebélyes éjbe váj,
Ablakot emlék kapar,
Csendbe vackolt öröm,
és valahol derűt könyököl belém,
Cserreg egy madár.
 

aid10605-v4-728px-break-up-step-15-version-2.jpg

Címkék: vers, búcsú, út

Ráérek

Nyomozok magam után, pontosabban belebotlok magamba; sokadszorra előlelem tizen-egypár évesen írt verseimet, írásaimat, és hogy kissé bele is mélyedtem, sorra örvendek egy-két jobban eltalált szókapcsolatnak, szellemességnek, ötletmagnak. A kísérletek, a majdnemek, a 'már-már'-ok elbájolnak, de emellett azt veszem észre, hogy ha ugyan olykor felvont szemöldökkel is, de szurkolok az önmaga útját kereső régi énemnek.

Látogatást teszek, vedégül látom magam, bemutatom magam magamnak a bő húsz évvel ezelőtt írott dolgaim révén (okán?). Mindenesetre valahogy ilyen otthonos érzést nyújt egy citromsárga irattartó mappa egyszeri megtalálása. A lefűzhetős genoterma zizegő válaszfala mögött nézem a feltételezett elkövetőt, mint detektívüvegen át a szembesítés során szokás. A gyanúsított nem tudja, hogy ki vizslatja, vagy mennyi éven átról, de ha a nevét mondják: előlép.

Az akkor már érzékelt élet-robogásokról: a kötöttpályás helytállásunkra hivatott "mosolyvagonokról", az ismeretszerzés szerelvényeiről (könyvespolcnyi hintaló) írok a Ráérek című versemben, és persze a meg nem felelésről. De miért is aggódna az, aki ráér, aludni vagy csatázni. Tagadtam ugyan a besorolást, de itt úgy tűnik inkább még a tanulásra vonatkozott az érvénye.

Azóta különben az ismeretszerzés inkább hintaszék, mint hintaló. Legalábbis már kevésbé téveszt meg.

 

 

 Ráérek

Átsikít az életemen egy mosolyvagon, 
Benne vagyok összekötözve hallgatagon.
Szemem madárfütty - arcom sikoly.
Mellékvágány, mellékvágány... ráérek.
Tehetetlen buta vagyok, de aludni mindig jó, olyan jó.
És nyerni csatát, ezret-ezret
valakiért, valamiért, veled együtt, veled megyek.
Átrappol az életemen sebes-sebesen
Egy könyvespolc-hintaló
Csurom verejték szemű, telesírt élettel
Nem akar élni, az életemben. 
Hiányzik neki valami Istentudja', 
Ami bár nagyon fontos, még nem tudja mi.

 

jrgmp5ztrqz4oj6lk.jpeg

 

 

 

 

süti beállítások módosítása