Egykori vesszőparipám, a besorolással járó hasztalanság-érzés taglalása és a feladás motívuma galoppozik szépen végig az Élet-főcím c. dalszövegemben is.  Valami hamisítatlan szenvedély, tiszta vágy talán kivételt hozhatna, itt mégiscsak az alantas pótlékok jelennek meg, hogy kedélyt csillapítsanak.  Ennek a muníciója pedig kevésnek bizonyul: "fényben csak árnykép"... Ezért is, hogy a refrén lépései tétová(zó)k, elcsigázottak és emiatt lóghatunk árnyékunkon úgy, mint akinek egykori magasztos tervei kimerültek, és mint akiket lesepert a sors seprűje valami nagy takarítás során.

No, ebben a szövegélményben aztán a magadat ilyen-olyan színben feltüntetni kívánó szándékok sorra veszítik is el a játszmákat, és rendre megtörnek a fényben. Ami mint tudjuk hasztalan játék.

Élet főcím 
 
Bevetésre készít reggel a kávé, míg talpadba ég a cél
ugyanaz a helyzet rád talál, add csak lelkedet a létedért.
Tarthatatlan tervek ködébe lépsz, de a lényeg messze húz,
Becsukod a szemed, hogy végre érezd, merre is indulsz.

Elméleteidtől terhes az elméd, de ugrásra kész a vágy
Alattomban találsz csak utat magadnak: így nem ismerni rád!
Vicsorog a reklám, vagy mi csorog ránk? Mindegy le ne késd!
Feladod-e egyszer? Eldönti a rendszer – csak jól eszedbe vésd !

Hasztalan játék,
Fényben csak árnykép,
Lépés itt lépést
Követni nem bír már!

Ugyanaz a hely, … csak ébredni fáj
Ugyanaz az ábra, végzet híján   
 
Újra-újra elhangzó szavak mögött, ha hibás a számítás
Nincsen itt nagy baj, hisz altat az ösztön, és marad az ámítás,
Árnyékodon lógsz, utadról a szükség folyton leporol,
„Részem az egész, de részeg az álom!” – így gondolkozol.