Életem origójához, Emeséhez való viszonyulásom illetve olykor kényszerű pályamódosításaim, alkalmazkodási kísérleteim, életmanővereink egyik korai megnyilvánulása a Távoli elérés c. versem. Most épp ellőtt nyílként keresem következetesen az utamat. Az ajzott ideg még remeg, és tele van vibrálásával…
No, igen ritkán próbálkozom novellával, valószínű ez a nemrégiben napvilágot látott pályázat adott egy olyan lökést, hogy már csak a megjelenés lehetőségei miatt is kihívást érezve (a nyertes novellák óriásplakátokon, tömegközlekedési megállóhelyek plexitáblái mögött kapnak helyet) mégis elővegyem…
A Mesének szánt búcsúversem 2012-2013 tájékáról, amikor először szakított velem; sajátos aktualitást nyert hát megint.
De nem is tudnék Tőle sem örökre elválni, sem derű vagy madárcserregéses pátosz nélkül gondolni Rá. Emese a költészetemben mindig is madár marad. Könnyed és illékony csoda,…
Nyomozok magam után, pontosabban belebotlok magamba; sokadszorra előlelem tizen-egypár évesen írt verseimet, írásaimat, és hogy kissé bele is mélyedtem, sorra örvendek egy-két jobban eltalált szókapcsolatnak, szellemességnek, ötletmagnak. A kísérletek, a majdnemek, a 'már-már'-ok elbájolnak, de…
Állunk a fánk alatt (amibe valami a nevünket karcolta), és a szár éggé rügyezi magát a végén.
Vajon levél lesz vagy virág?
Hisz a rügy maga a szétnyílás: a hasadék, de a "Hasadék" című versem is végig tele van ellentétekkel, mintha csak a metaforikus szétnyílás, ez a merő hézagosodás maga is…
Egyetemistaként, fiatalon – és azután is hányszor megint – a szemünk előtt káprázó célok, lehetséges utak és a hozzáillő tétova botorkálások, a menetrendszerű talajvesztések határozták meg azt az absztrakt, félig a légben folytatott talajtornát, amelynek hangulata áthatja Árok című versemet…
Megtoldott ébrébrenlétben - és töretlenül, mint egy hexameter ritmusképlete - 2015 júliusában kértem meg kedvesem, Emese kezét a Debrecenből Budapestre történő gyaloglásunk egyik első pihenőjénél, Ondódon egy játszótér padjánál. Azt ezt követő boldog óra bár kisebb kacifántos kitérők után, de végül…
A blogoldalam címadóját 2013 tavaszán írtam egy buszon, útban az óbudai munkaügyi központ felé. Ez az év számos szempontból a visszatérés éve volt, bár leginkább mentális és életviteli értelemben.
A londoni kiruccanás, a ködös Albionban eltöltött bő év után még ködös elképzelésekkel lábaim újbóli…
Mintha itt sem lennénk... A nemlétezés határán lubickolunk a szükség útlevelével, és olyan készségesen és végtelenül komolyan vesszük magunkat, mintha el sem akarnánk hinni a lenti dalszöveg refrénjének felismeréseit, hogy evilági tartalmunk és vonatkozásaink is csak kölcsönbe kapottak. Pedig…
Az univerzum belénk fektetett bizalma, ezek a folyton új és új alakban útra törő, vakvéletlen összeállításai a készségeknek és hajlamoknak, valamint a mindezekhez mért helytállásunk végül is jófelé gravitál.
Hiteles megélése önmagunknak, korlátaink, lehetőségeink elfogadása, érdemeink, értékeink…