Az Illúzió c. dal a zenekarunk (C.Cornix) második demó cd-jén kapott helyet, és minthogy itt is az egyetemista koromból való a szöveg alapos mennnyiségű bizalmatlansággal és ellenérzésekkel fordul a "felnőtté" válás elkopás-élménye felé. Az összkép mégis inkább pesszimistának hat, a lemondásokkal teli látszat világunk menthetetlenül elsodor. 

Ám lehet, hogy csak az életünk során folyamatosan tompuló és egyre fásultabb, a rácsodálkozás vagy lehető legteljesebb befogadás varázsától fokozatosan megfosztott érzékelésünk tükrében tűnik fel a világ, mint Maya fátyla. 

A második versszakban előkerülő bűn a magsztos életcéljaink feladásán túl a lesilányított (rutinokra, sablonokra, a belső gyártósorunkon szakadatlan termelt kifogás- és bornírt előítélet-panelekre épülő) világlátás elfogadására utal. És persze arra is, ha tehetnénk, de nem teszünk ellene, engedve, hogy a korszellem kívánalmai szerint tévelyedjünk el az örök érvényű mértékek és értékek rendszerétől, az esetleges és talmi felé.  

Illúzió

Őrzöd a látszatot, bár érveink elhagytak,

hiába nincs tovább tartunk a holnapnak.

Túl naggyá lett a táv: a végtelen nem bocsát,

azt hittük próba csak, és fel lehet kelni bár

súlyosak bűneink, túl könnyű a hallgatás,

oldozd fel önmagad, s jöhet a folytatás!

Sejted még mennyit érsz, hát csábít hogy megmutasd,

de ahhoz, hogy lépjél is, több kell, mint mondogasd!

Ref.: 

Illúzió a cél, soha ne várj csodát,

tudnánk bár mit teszünk, mi ez az ősi vágy,

A sok lemondás lassan öl meg, hát lépj tovább,

Ismerd fel sorsodat, legyen ez főszabály!

Illúzió a cél, elérni nem lehet,

de azért még görcsösen tartjuk a téteket.

Biztosra így megyünk, a remény meg elvezet,

és addig még nincs is baj, míg halljuk az érveket! 

Mondották: „Gép, fogyassz, szaporodj, s halva halj!”,

de inkább porszem lennél, minthogy csak egy csavar.

Csak annyit tudsz menni kell, hát teszed a dolgodat,

hogy kiszállni nem lehet, őrjítő gondolat.

Hát őrzöd a látszatot, bár érveink elhagytak,

hiába nincs tovább, tartunk a holnapnak

Súlyosak bűneink, könnyű a hallgatás,

oldozd fel önmagad, s marad a folytatás!           

Tévedtem a korábbi blog-bejegyzésem alkalmával, és majdnem kihagytam két nem töredékes dalszöveget, amiket Kára István, Pityesz barátom, volt zenésztárs készen hozott dalaihoz készítettem. Az "Élet-főcím" munkacímet viselő darab megintcsak egy tőrőlmetszett, lelkes egyetemista korombeli megnyilvánulás az élet fősodrába, a "felnőttségbe" kerülés előttről, amikor is tapasztalatok híjján ugyan, de hiper-lelkesen elítéljük a besorolást, a kiüresedést, felörlődést, az önmagunk feladását. Ez tipikusan az az időszak, amikor még nem tudjuk igazán, hogy mit is akarunk majd kilépve a munka és az önfenntartás világába a szélesebb felelősségi körök és kompromisszumok  kénytelen felvállalása során, de azt már sejtjük, hogy mit nem és hogyan nem akarjuk. Harci készültség képével indítom a sort, a fogyasztói társadalom hajszáit és a mindennapos dzsungelharcok kilátástalanságát valamint egy hitelesebb, önazonosabb életvitel fenyegető errodálódását pedig a fény hatására megjelenő árnyékvilággal igyekeztem aláhúzni a középrészben. Úgy látom, hogy akkoriban erősen tartottam attól, hogy ez a felnőtt világ megfoszthat egyéniségünktől, tömegtermékké silányítva az embert is, hogy bedarálnak és szabadságaink újabb területeit vagyunk kénytelenek feladni, hogy majd csak rejtek utakon, alig-alig szüremkedhessük be a magasabb rendű életcéljainkat, valódi vágyainkat a hétköznapok szintjére. Weöres Sándor írta a Teljesség felé c. munkájában: "A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él."  

Azóta persze már egészen másként látom mindezeket. Azt hiszem ráéreztem arra, hogy majd' minden élethelyzetben (így a munka "frontján" is) lehet úgy alakítani ezeket a kényszerű kompomisszumokat, hogy nem csak beleszólási, és döntési jogaink maradnak meg, de bármely kötöttségünk is kényelmes viselet lehet, ha saját képünkre igazítjuk; a harcmező kalandparkká szelídülhet.  Az Alföld színpad Hasztalan játék címmel később erre és néhány további versemre, dalszövegemre is építve műhelymunkát és saját előadást szerkesztett, középpontjában a felnőtté válás kérdéseivel.  

„Élet főcím”

  Bevetésre készít reggel a kávé, míg talpadba ég a cél

ugyanaz a helyzet rád talál, add csak lelkedet a létedért!

Tarthatatlan tervek ködében lépdelsz, a lényeg messze húz

Becsukod a szemed, hogy végre érezd merre is indulsz.

Hasztalan játék

Fényben csak árnykép

Lépés itt lépést

Követni nem bír már!

Ref:           

Ugyanaz a hely     …...  csak ébredni fáj

Ugyanaz az ábra, ……… végzet híján,

Elméleteidtől terhes az elméd, de ugrásra kész a vágy

alattomban találsz csak utat magadnak, így nem ismerni rád!

Vicsorog a reklám, vagy mi csorog ránk? Mindegy le ne késd!

Feladod-e egyszer? Eldönti a rendszer – csak jól eszedbe vésd!

 Újra-újra elhangzó szavak mögött ha hibás számítás

Nincsen itt nagy baj, hisz altat az ösztön – és marad az ámítás,

Árnyékodon lógsz, utadról a szükség folyton leporol

„Részem az egész, de részeg az álom” - így gondolkozol.

Vegyes érzéseket, nem csekély derültséget, bár némi nosztalgiával elegy keserűséget is kivált, amikor a kora húszas éveimben, tehát még naiv és lánglelkű egyetemista koromban írott dalszövegeim/kísérleteim olvasom vissza. A világmegváltó optimizmus, a "majd-mi-megmutatjuk" generációs élmény persze alapfelszereltség - sok egyébbel együtt - az akkoriban még számunkra nagybetűsnek aposztrofált élet szépen gondozott előkertjében.

Talán részben a kapukon túli ismeretlen világtól való félelem is táptalajt szolgált ehhez kérdezési- vagy előzetes helyzetfelmérési szándéktól mentes, alapértelmezett ellenállásnak, mint akkoriban írásaim zömét meghatározó alaptónusnak, de kétségtelen, hogy lelket emelő ez a naivan konok világjobbító felbuzdulás. Pláne, hogy a naivitás feltételezi a nagyobb csalódottságoktól mentes szerencsésebb habitust és hozzáállást).

Végülis meghívót, sőt néminemű ígéretet is kaptunk. Hogyan is láthattuk volna azt, hogy a külső térben és időben javarészt vadabbnál-vadabb mód elburjánzott élősködő növények tenyésznek, csakúgy mint kietlen puszták is számolatlan. Térkép, vagy alkalmas kapcsolat és meghívó híján persze a joggal remélt jó televényes földek is csak a messzi látóhatáron sejlettek fel (feltéve ha jó a szemen vagy képzelőereje az embernek). 

 De hát akkoriban hol és minek is olvastam volna a nagybetűs élet kis betűs részeit. Így születhettek meg ezek a töredékek, próbálkozások, amelyek egyikéhez-másikához ugyan dallam is betársult, de így sem kerültek elő későbbi demó lemezeinken, koncertjeinken. Sajátos, bár inkább lemondóbb hangvétellel megjelenik még egy-két számban ez a totális és lelketlen besorolás, vagy egzisztenciális kapituláció ellenes hang (pl. Illúzió, Törjünk innen ki), de azt hiszem a dalokat mégsem nyomja agyon a lemondás érzésvilága, meg hát csak egyetemisták vagy friss pályakezdők voltunk akkor is még. Nézzük is el. 

Egyfajta besorolás, vagy kényszerpálya óhatatlanul előáll az életben, de az élet van olyan ravasz tanítómester, hogy azt is megtapasztalhatjuk, hogy kötött pályás szakaszon is megmaradhat az ember kötetlennek.

Csak az a lelkes naivitás és megváltó szándék, az fog kicsit hiányozni. Ám szerencsés esetben ez a szellem - házikertként, kellő gondozással - még így is jól betölti  kevésbé hangzatos, reálisabb szerepét. 

Ébresztő

A munka és az élet között,

semmihez sincs már igazán közöd.

Még porba vethet a státuszod,

De a kínok tengerét is átúszod.

Hogy álszent a világ, már nem tagadod,  

a maradék hited is hátrahagyod. 

Mondd, hol egy hely, ami menedék lesz,

ahol egyszer szabadon ébredsz?

Ref: Ébresztő, ébresztő! Ne sajnáltasd magad!

Ha nincs több haladék, és az álom megtagad,

Ébresztő, ébresztő! Gyötörd magad, ne hagyd!

Ébresztő, ébredj még fel!  

Meddig űz ez az őrült roham?

Nyugodt órád már mind elrohant.

Illan a levegő, szorul a torkod,

mégis-mégis csak teszed a dolgod;

a reményről a valóság lemetsz,

úgy érzed, hogy semmit sem tehetsz (v. magadnál több, tudod nem lehetsz) 

ok nélkül most nincs is lázadás,

mikor lesz meg a végső számadás?

Ez a halál tánca, ez a gyors felütés,

evidens és mégis, arcod erre sápad.

Ez a halál tánca, ez a gyors merülés…

Ugyanaz a futás ezerszer,

mindent, amit lehet megszerzel,

Toporzékolj gyorsabban!

De mondd őrangyalaid hol vannak? 

Halotti maszkod is a vágy,

nem enged már el a világ

Tükörkép árnyéka vagyok,

így adom jelét, hogy élek.

Szabadságom letagadom, 

kirekesztem jobbik énem  

türelmesen lapít lelkem

nem nézek le, nem hódolok,

nem verhet fel már remény sem,

gondolataim kódolom

Úgyis olyan ez a vágy is,

mint ahogyan arra máris

fogadást teszek még az éjjel

a vadász megint a zsákmányé lesz

elálmosodunk és a csendben

ellenállás nélkül tétlen

nem is akarunk végső soron

semmit, semmit se már

valami idesorolt – közel a vég,

de minden út célba vezet, bármerre mégy:

                Döbbenet, ez vagyok, döbbenet,

                és bennem halad ez a körmenet.

                Döbbenet – igen, csak döbbenek,

                de rá kell jöjjek, élvezem. 

Csodálkozol, pedig ismersz

Mint magad, ne is bliccelj

Végállomás, a vég-álom más,

Elbukik az összes rád szabott vágy.

Valami idesodort – közel a vég,

És minden út visszaterel, bármerre mégy

                Döbbenet …

                Döbbenet…

Elérkeztem hát, a befejezettnek ítélt verseimet és teljes(nek mondható) dalszövegeimet taglaló blogbejegyzések végéhez, így mostantól már zömmel a töredékes, félbehagyott írások kerülnek majd tematizáltan terítékemre.

A totális relativizmusban is kapaszkodókkal helytállni igyekvő szemlélet az alaphangja a lenti dalszöveg kezdeménynek. Viszonylagos, hogy előre haladunk-e az életünk során, a keretek,de ugyanúgy lelkünk iránytűi, hiedelmeink, hajlamaink valamint a véletlen körülmények is folyton figyelmeztetnek minket, hogy mi is (lenne) a kötelező haladási irány, vagy ha épp elsőbbség adása kötelező szituáció állt elő (nemkülönben hogyha zsákutcába terel minket az élet).  Bár általános rögzített normák, és javarészt kötött szabályrendszerek vesznek alaposan körbe mindannyiunkat, valójában joggal érezhetjük világunk esetleges mivoltát annak bizonytalan, vagy korszellem, ideológia szerint változó igazodási pontjaival, viszonyítási alapjaival. Ha egyszer is feltette magának az ember a kérdést, mégis mivégre van jelen, akkor persze joggal áll ellen minden sejtünk annak, hogy ezt a talajvesztett bizonytalanság fogadjuk el új állandónak. 

A legmegbízhatóbb eligazítónk mégiscsak bennünk vannak, saját értékelveink, meggyőződéseink, világértelmezési eszköztárunk segíthetnek orientálódni a legfőbb céljaink delejes vonzásában, ám ez már csak a sors és a véletlenek labirintusában valósulhat meg. 

Zárásként hát idekívánkozik: “Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor – A teljesség felé)

Relativornya

 ...

A fenébe már, hogy mindig úgy van, ahogyan történik, legkevésbé sem úgy ahogyan tervezzük. A sorból való kiállás, a játékból emelt fővel történő kiszállás, a csalódottság, ráunás, vagy lázadás diktálta önkéntes feladás dalával kísérleteztem, amikor papírra vetettem ezt a jobb híjján Kiszállónak elkeresztelt munkámat. Aztán az elnyújtott karantén időszak végénél, hogy előkerült és újrajátszottam, azt éreztem, mintha egy rejtekajtó is lenne a mára, a változás utáni elementáris szomjunkra. Van benne valami a kaland utáni vágy és a biztonság iránti szükségletünk párharcából is. Ezeknek a természetes igényeknek a fej-fej melletti hajszájukban hol ide, hol oda csapódunk, de valójában ahhoz az alapvető kérdéshez vezet el minket, hogy mennyiben választjuk ténylegesen önmagunkat. Mennyiben részesítjük előnyben azt az élet-játékteret, amit kaptunk, és mennyiben hagyjuk kicsusszanni a kezeink között részben vagy egészben. Akkor a legfelszabadítóbb a fellélegzés, ha a ránk nem illeszkedő ruhát lazán hátradobhatjuk és teperünk, hogy újabb és megannyi sodrásba vigyen minket a sors. 

Egy megkapó disszonáns akkord (és arra épülő dallam-menet), no meg egy kapóra jött nemzetközi pályázati felhívás, ami a tolerancia népszerűsítését tűzte zászlajára:  ennyi kellett anno ennek a dalnak és dalszövegnek a megszületéséhez. A boszorkánykonyha szikrájául pedig Horgas Béla Vagy című verse ugrott elém, az Új Vers Régi című kötetének legelejéről, amely kötet több versének megzenésítésével egyébként próbálkoztam már korábban is. 

Emlékszem, hogy a korábban szintén pályázat útján összejött egyetlen külföldi fellépésünk miatt, pozitív várakozással vetettük bele magunkat egy újabb pályázásba, jóllehet a végső eredmény láthatóan sok kívánnivalót hagyott maga után. Elsősorban ez a didaktikus, szájbarágós megközelítés, a tanulságok kínos díszcsomagoltsága, és az ennek hatására beálló, óhatatlan fölénypozíció, ami leginkább zavar. Helyre kis megmondása a tutinak, a pályázati kiírás ütőerének akut letapogatása, és annak visszamondási kísérlete, persze jó diákként, vagy rosszabb esetben, a szánalmas igyekezetben és szerepzavarban alkalmatlan tanárként. Maradjunk ennyiben.

Egyszerre kerít egy primer, hátborzongatóan zsenáns érzés a hatalmába, úgy hogy egyszerre érdekesnek /érdemesnek is tartom ezt a kísérletező kedvet; a pattogó refrén, fülbemászó versszak-építkezés valahol azt idézi fel, hogy ebben a témának kényszeresen megfelelni igyekvő modorban és sodorban is igyekeztük kihozni a tőlünk telhető legtöbbet magunkból. Ennek tükrében parafrazálom a lentieket, hisz a blogom lehet elég széles, itt (majdnem) minden is elfér; (...) a végén az most több, ami visszajár. 

Néha már úgy éreztem, hogy csak a forma hurcibál és visel el engem az alkotás folyamatában; a megkapó képek, trúvájkodó szófordulatok, a tiszta (de tisztázatlan) rímek alibi tevékenységével moshatom is kezeimet. Ennél a folytonosan újra és újra sodort és egyben dédelgetett dalszöveg-építkezésemnél azonban az egymás-megértés képtelenségeinek képei olyan módon álltak össze, hogy mindannyiszor újra is kellett gondolnom, hogy mennyire lesznek majd pontosak a forma és a domborodó hiteles tartalom ilszkeszkedései; növekszik-e rendre a tét is, ahogyan reményeim szerint haladni szándékoztam (a külcsín lefejtések, és igazság-közelítések óvatos léptei mentén).  Mint mikor csak nehezen jönnek az igazabb szavak, de már nincsen értelme elkendőzni a szokások, a rutin, az illendőség, vagy a kellem nevében: érkeznek és maguktól tudják sorsukat, elrendeződésüket ebben az új minőségben, szóban, írásban, vagy akár gesztusban. Valahogy így gondolom ezt az egyébként, a leendő videó-blogomban, és saját albumom rögzítése során elsőként kapóra is jövő darabot. 

Talán ezért is az ennyi változtatás, és az elodázás. Nyughatatlan szorgalom dolgozik bennem egy soha el nem érhető tökéletesítés felé, a jókor elengedés homályzónájában. Ám mindhiába:  itt is kontakthiba lép fel, ami nálam talán egy megbékíthetetlenül örökható dichotómia párhuzam-tánca.

Nahát, pedig csak egy testvéri beszélgetés során felmerülő poltikai, világnézeti egyet-nem-értés konkrétumai kellene, hogy szépen kirajzolódjanak itt. De a majdnem is elég lesz (előbb vagy utóbb), ahogy a decens tánclépések csoszogássá, botlássá, böhöm dobogássá lesznek, ahogyan kell.

Kontakt hiba                                    

A megvolt, az örök, a platói és esetleges, a tagadott-vágyott nők seregszemléje ez a Londonban hosszas kihagyás után írott dalom, benne a személyenként egyedi képekben feltárt rágódással, a mérlegre tétellel, és alapos szemrevétellel. Az óvatos leltár a csalódások, félelmek terhének a felemlítésével hull vissza a dallam által meghatározott borongósabb alaphangulatba.

Az újabb és újabb méregkeverők mégis olyan meghatározóak az egyébként sterilen unalmas létünk során, hogy nem csodálkoznék, ha még beláthatatlan versszakkal bővülne az örök visszatérés univerzális, de egyedi színezeteivel igazán jellegzetes mantrája. 

A nőkkel szembeni kiszolgáltatottság élményének valamint az újra-újra felserkenő reményeknek a sajátos örvénye ez; törésvonal a bizonyosság horizontján: a patikamérlegen adagolt méreg pedig töretlenül, és tévedhetetlenül teszi a maga dolgát.   

Ők

 Bizonyítom csillagmezőn járok         

ha ugrok egyet, alattam az árok

vissza-vissza kacsint..

Vesémbe látsz,    zsigeri a talány

az égbolt végén  cserreg egy madár

vissza-vissza lépked

Hogy megnyissa a csapot,

amit hátrahagyott,

hogy feloltsa a villanyt

aztán csak elillan.

Refrén:

De mindegy!  Élni így is lehet

Csak másfajta mérgeket adj hozzá.

Igazság a borban, mozgósított álmok

Nem volt okod többé jobban megutálnod

és vissza-visszaszívni

 Lelked tükrén   hajszál repedések

Pénztárcát is nézel,   de a megérzésem

Vissza-vissza téved

Hogy elzárja a csapot,

amit hátrahagyott,

hogy leoltsa a villanyt

aztán csak elillan.

Bár élni így is lehet

Csak másfajta mérgeket

Adj hozzá.

 Egyre jobban foglalkoztatnak a keleti vallások, és eszmerendszerek. Az egész Weöres Teljesség felé c. munkájával indult, még Porcsin Lacinak az ajánlásával, de hosszas szünet után, amelyben a legfőbb jellemzőm volt, hogy soha nem tudtam semmiben hinni, vagy valami mellett elköteleződni teljesen, sem politikai pártokban, bármi divatos eszmében, vallásban, most a pránanadi is megtalált. A Mesterrel sokat beszélgettünk a sorsról, és a sorseseményeket korábbról befolyásoló cselekedeteinkről, és tulajdonképpen a vele való beszélgetések csak megerősítettek abban, amit amúgy is akartam: nagyobb önkontrolt gyakorolni magam felett, tisztábbnak lenni minden értelemben. A hirtelen és váratlan kelt vers, vagy inkább dalszöveg töredék, amely ebben az esetben egy számomra megtetsző kifejezésből építgette fel magát (karma gyümölcse)  utolsó két sora korábbra datálható, de úgy éreztem tökéletesen illeszthető ebbe a szövetbe, abba az abszurditásba, hogy ami életként velünk történik, és határozottan, a következetesség álruhájában improvizálunk jobb esetben az tulajdonképpen egy vázlat, előzetes tervek nélküli festés, egyszeri és megismételhetetlen / megismételhető. 

Karma gyümölcse

A karma gyümölcse savanyú szőlő lehet,

Fel se mérheti semmilyen látlelet

Keveredem vagy hullok a porba,

bár lelkem inkább tova sodorna.

Hallgatni a csendet az idő hűs partjain.

Tűpontos ébredés, az is csak óva int,

hisz sorsunkon már ott a lázlap:

hogy kép nélküli lesz a vázlat. 

"Solvere volo et solvi volo"

A Lélekútvesztő egy beteljesedett(nek vélt) életszakasz összegzője, benne a leltározás aktusával, melyben végül is eljutunk addig, hogy beismerjük harcaink lángvesztettségét valamint a tényt, hogy a lelkünket valahol, valamiért, valakinek (valakiért) végülis csak eladtuk, szerepet toltunk és talmivá lett önnön mítoszunk. A refrén mégis biztatóan hat; tenyérnyi időnk jobb kihasználására és egyfajta összegzésre, értékmentésre buzdít; és szerintem minden történet így lesz kerek egész.

  Lélelkútvesztő

 Versszak1:     

Összekapartam már rég a mítoszom, 
méregpoharamat így végleg kiiszom, 
és tudom jól azt is, hogy mérlegre mi tett
az értelem, akarat, vágy és a tett..

Refrén:              

Kísértsd a perced, hogy évet növessz

bár kísérlet nincs még, s tán idő se lesz.

Menekíts mindent, ha oldódni fáj,

Ne maradjon hátra még előzmény fájl    sem.

De ki ellen menjek, ha azt mondják menj?

Láthatatlan harcban még én se nyerhetek,

Hiányzik belőlem az útvesztés varázsa

Lángja nincs a tervnek csak parázsa    van.

Versszak2:     

Becetlizve gonddal az összes ablakom

Magadon kívül légy, ha a lelked eladod,

Így is ott marad bár bennünk a kényszer:

Szabadalmazottan jó sorsra tégy szert. 

Tartalékos álmok szerepeid során

Jussod a játszma, megszoktad korán

És hogy maszkokat fest rád egy arctalan festő

Előretolt végzet, lélekútvesztő.