Krakkói anzix, de előbb bevezetek:

Blogbaszedni gondoltam dalszövegeimet, verseimet, prózáimat a hozzá kívánkozó lábjegyzetetekkel. Noha mindez kényszerképzetté nem nőtt bennem, 'képzett kényszerré', vagyis egyfajta folytonos, gonddal viselt és egyre erősödő szándékká azért mégiscsak.

Főleg az, hogy újra szembenézzek az egykor írottakkal egy kicsit másként: újrafelfedezve/felidézve azok élményanyagát, keletkezésük hátterét, és az egyéb ízfokozókat. Sőt így, az időben már messzebb is keveredve tőlük, talán újabb regiszterei, karakterei is felszínre törnek így az újragondol(kod)ásban. Valami ilyen leltározási szándékkal tehát a fejben vágok is neki. (jó pofát.)

A '90-es évek végén baráti társasággal - a méltán neves debreceni Alföld Színpad vezetőjével, az akkor még tagként (is) aktív Sóvágó Csabával, és feleségével, no meg egy böszörményi iskolából verbuvált 3 fős tinédzser különítménnyel - nekivágtunk vonattal Krakkónak.

Az idő pénz.. nem, az idő: mérték. Ez járhatott fejemben, amikor hexameterbe rendeztem az odafelé vezető út hangulatát: a zord határőrök közönyös ellenőrzéseit, a csillagos ég delejességétől is csak fokozódó általános bágyultságot, illetve a belül mindezek mellett meglévő és virrasztásba hajszoló pozitív várakozást.

Nem éreztem magaménak aztán ezt a fajta verselést, bár rendkívül szeretem a hexametert, de úgy látszik a kötött pálya akkoriban és azóta is inkább a vonatnak volt való, semmint lelkes utasának. Így aztán nem is lett az egyébként rendkívül tartalmas kirándulásnak további verses lenyomata, és inkább ujj-gyakorlatozásnak kell látnom a lenti versemet.

(Nos, tudom, nem igazán elegáns megoldás illusztrációval élni, az evidencia, és nem Szlovákia illetve Lengyelország határát súrolja a tett.) De akkor maga a vers is:

Krakkói anzix
Utazás (1.)