Az el nem jutás
Az ember valahogy jobban szeret úton lenni, mint célba érni. A szakadatlan elérési kísérletek olyan életszerűek, maga az élet, de a célbajutással már más a helyzet. Ez utóbbi olyan mint a boldogság, amivel meg nehéz mit kezdeni..
Nagyon izgalmas, ahogy épp Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című kisregényét olvasva, ezekkel a gondolatokkal találkozom a könyv sorai között, és Az el nem jutás című rövid versemben. Azt régóta érzem, hogy a szépirodalom mindig képes a bennünket aktuálisan foglalkoztató problémákra válaszokat szolgáltatni. Vagy csak amilyen problémák, kérdések érlelődnek éppen bennünk, a könyv is aszerint fordul felénk; töprengéseink sajátos tükörképeként asszisztál.
Az ember " (...) néha mégiscsak ráeszmél, hogy ez az út valóban csaknem mindig - épp valamerre vezet, és nem az a fontos, merre vezet, hanem az, hogy vezet valahová".
Az el nem jutás olykor kényszerű, az akarat kihűlt zsarátnokából pedig nagyon nehéz kivühelyezni bármi iránymutatót.
Az el nem jutás … hogy csak próbál, de el soha nem jut, mert nemes a torlasz, vagy csak épp van s ez elég, vagy útközben más lett fontos, de el is feledhette miért indult még korábban sőt az is elő-előfordul, hogy direkt más felé fordul fittyet hányva célra oda jut, hogysok-sok emeletnyi gondolat landol csak így, persze mintha lenne érkezés, vagy irány, súly, eltérítő erő, vagy foglalat, mondjuk akarat, hogyne, na de hova tartunk?Különösképp hova nem jutunk?
