Végül is nem vagyok
"1930. június 29.-én születtem. Nem emlékszem, hogyan történt, kénytelen vagyok hát elhinni. Ha megkérdezné a bíróság, valóban megszülettem-e, nem mernék rá megesküdni, mert én személy szerint nem emlékszem semmire. Ha van valami más élet a halál után, valószínűleg a halálomra sem fogok emlékezni.
Elég szomorú, mert ez azt jelenti, hogy nem lehetünk biztosak sem abban, hogy vagyunk, sem abban, hogy nem vagyunk."
Slawomir Mrożek
A hosszú időn keresztül egyedüli prózám egy ad absurdum elvitt önreflexió, a darabjaira tört önazonosság mozaikjainak mániás átrendezése egybemosódó arcélek és az önállósult idősíkok sodrában. Hol mint gyermek, hol már mint öregúr, később pedig még kevésbé konzinsztens, az egyre inkább elnagyolt szerepek hordozója az identitását űző én. Szóval egyfajta 'kivagy(ok)iság'! Szélső értékei között cikázó állapotok, fény és árnyjátékok, érzékiség kontra érzéki csalódás. Na, hát ebben a széttört valóságban tényleg csak egy széttört borosüveg cserepei fölött lehet tanúságot (ha van) levonni.
Végül is nem vagyok(abszurd eszmélet) Hároméves gyerek vagyok. Anyám elvisz az orvoshoz, mivelhogy egy szót sem szólok, nem beszélek (nem-e valami bajom van). Az orvos mosolyog, „mindent ért ő, csak nincs kedve beszélni”, így, s hogy aztán megint nyolcvankilenc, örülhetek, ha időben jön a székletem. Vagy ha eljutok a mellékhelységig. A kettő, hogy csak ritkán jár együtt, állandóan mos rám valami közepes termetű vörös hajú nő. Nem tudom kicsoda, és csak mosolyog. (Ám őróla tényleg csupán annyit, hogy megszállottan romantikus, esténként gyengéden, és fékevesztetten is el tud a klitoriszával játszani). Az is én vagyok, amikor magamévá teszem a nőm (hősünk múlt század elején élt – nevét (ha van) hagyományosan elhallgató – vékony testalkatú, meg sem születetett és máris tagbaszakadt férfi, avagy nő, a történet szempontjából persze lényegtelen. Kifejezésmódja alapján középkorú értelmiségi, vagy egy alkoholista, perifériára züllött vízvezeték-szerelő szerető. Vagy mindkettő)Ajzva vagyok, csupa ágaskodás, csupa megfeszített élvezet-húr. Aztán tompa, érzéketlen elaggott váz, alighanem csak emlékkép, egy foszlányos árnyéka valaminek. Hogy dicsérnek, ünnepelnek! Rajongok, tipratok. Mulatság. – Nem az nincs. Nincs áldomás, csak a sorban állás. Előttem is, mögöttem is ugyanaz. Megkétszereződik minden. Osztódik a látóhatár. Osztódva az idő és a tér, s szembejövök velem, kigáncsolom magam, jaj, de lehetetlen vagyok! Aztán megint csak a csend vigasztal, meg a szférák zenéje este fél nyolckor, ahogy akkortájt az erkélyre kiülök az üveg ó bikavérrel. Az is, ahogy hangosabbra veszem a zenét. Ahogy a szemem eltakarom.Elejtem a boros üveget, és egy cserép elvágja (elvágta) a tenyerem (tenyerét, tenyerünk), ahogy feltápászkodna. Egészen mély a seb. A vér csöpög a papucsra is, meg a kőre. Akkor, ott abban a pillanatban, ahogy az erkélyen már állva ugyan, de még nem mozdulva kétszer is végiggondoltuk a tennivalókat (kétszer a megkétszereződés miatt, meg mert a piától és a hirtelen felállástól még nem volt egészen jól) rájön, hogy nincsen kedve beszélni sem az orvossal, sem kiáltani a fékevesztett nőnek. Különben is, hol volt ő már akkor.
