Nem hagyható ki a ziccer, hogy ne éppen hétfőn vegyem elő a Szonett hétfőknek című versemet. A hét elejét, új szakaszok kezdetét jellemző esetlenséget és az azt követő motorikus létezést igyekeztem terítékre dobni anno, hogy a végén a jambikus ritmus ugróiskoláján előrehaladva még egy jótanáccsal is szolgáljak. 'Na, ne állj be a sorba, mássz csak magadnak hegyet, ne másnak felelj meg'. Egyetemista koromban mennyire közhelyszerűen visszatérő motívumom volt ez; az akkoriban nekilódult zenekarunk dobosa, Miki barátom gyakran meg is jegyezte ezt viccesen, hisz naná hogy a dalszövegeim is hemzsegtek ettől. Mottóm akkoriban: nem mindegy, hogy ebből élek, vagy hogy előbb élek.

Azt hiszem ezzel próbáltam magamba mantrázni a félelmeim, és leendő szorongások ellenében, hogy ki lehet lépni abból a bizonyos (milyen is?) sorból, és hogy érdemes újra gyermekien rácsodálkozni dolgokra. Persze, hogy klisé, de ilyen korban már-már menthetetlenül optimista az ember (nem is k(l)issé), és hagy az illúzióinak is teret nyerni.  Aztán mégiscsak ellenpontoztam ezt a gondolatmenetelést a szonett végén egy pofonnal: hiába is lépsz ki, ott is csak egy másik sor vár. Hogy tényleg ennyire pesszimista lettem volna-e, nem hiszem. Biztos csak a formai követelmények sorába lépett a kötelező csattanó rész is. Lám pedig mit is mondtam a sorokkal kapcsolatban!

Akkoriban az tetszett, hogy a formai kötöttségek ellenére is mindig ki tudott valami érdekes sülni, ami mégiscsak magam stílusának és önálló gondolatoknak érezhettem. A kísérletező szándék tetszett, és most is azt mondanám, hogy teljesen rendben van, ha mai fejjel nem kötnék már bele a gondolatba kekec módon. De mégiscsak hétfő van, bocsássuk meg, hiszen a tévedés oly egyszerű, akár egy egyszerű szórzási példa.

Szonett hétfőknek