Nem hagyható ki a ziccer, hogy ne éppen hétfőn vegyem elő a Szonett hétfőknek című versemet. A hét elejét, új szakaszok kezdetét jellemző esetlenséget és az azt követő motorikus létezést igyekeztem terítékre dobni anno, hogy a végén a jambikus ritmus ugróiskoláján előrehaladva még egy jótanáccsal is szolgáljak. 'Na, ne állj be a sorba, mássz csak magadnak hegyet, ne másnak felelj meg'. Egyetemista koromban mennyire közhelyszerűen visszatérő motívumom volt ez; az akkoriban nekilódult zenekarunk dobosa, Miki barátom gyakran meg is jegyezte ezt viccesen, hisz naná hogy a dalszövegeim is hemzsegtek ettől. Mottóm akkoriban: nem mindegy, hogy ebből élek, vagy hogy előbb élek.

Azt hiszem ezzel próbáltam magamba mantrázni a félelmeim, és leendő szorongások ellenében, hogy ki lehet lépni abból a bizonyos (milyen is?) sorból, és hogy érdemes újra gyermekien rácsodálkozni dolgokra. Persze, hogy klisé, de ilyen korban már-már menthetetlenül optimista az ember (nem is k(l)issé), és hagy az illúzióinak is teret nyerni.  Aztán mégiscsak ellenpontoztam ezt a gondolatmenetelést a szonett végén egy pofonnal: hiába is lépsz ki, ott is csak egy másik sor vár. Hogy tényleg ennyire pesszimista lettem volna-e, nem hiszem. Biztos csak a formai követelmények sorába lépett a kötelező csattanó rész is. Lám pedig mit is mondtam a sorokkal kapcsolatban!

Akkoriban az tetszett, hogy a formai kötöttségek ellenére is mindig ki tudott valami érdekes sülni, ami mégiscsak magam stílusának és önálló gondolatoknak érezhettem. A kísérletező szándék tetszett, és most is azt mondanám, hogy teljesen rendben van, ha mai fejjel nem kötnék már bele a gondolatba kekec módon. De mégiscsak hétfő van, bocsássuk meg, hiszen a tévedés oly egyszerű, akár egy egyszerű szórzási példa.

Szonett hétfőknek

Krakkói anzix, de előbb bevezetek:

Blogbaszedni gondoltam dalszövegeimet, verseimet, prózáimat a hozzá kívánkozó lábjegyzetetekkel. Noha mindez kényszerképzetté nem nőtt bennem, 'képzett kényszerré', vagyis egyfajta folytonos, gonddal viselt és egyre erősödő szándékká azért mégiscsak.

Főleg az, hogy újra szembenézzek az egykor írottakkal egy kicsit másként: újrafelfedezve/felidézve azok élményanyagát, keletkezésük hátterét, és az egyéb ízfokozókat. Sőt így, az időben már messzebb is keveredve tőlük, talán újabb regiszterei, karakterei is felszínre törnek így az újragondol(kod)ásban. Valami ilyen leltározási szándékkal tehát a fejben vágok is neki. (jó pofát.)

A '90-es évek végén baráti társasággal - a méltán neves debreceni Alföld Színpad vezetőjével, az akkor még tagként (is) aktív Sóvágó Csabával, és feleségével, no meg egy böszörményi iskolából verbuvált 3 fős tinédzser különítménnyel - nekivágtunk vonattal Krakkónak.

Az idő pénz.. nem, az idő: mérték. Ez járhatott fejemben, amikor hexameterbe rendeztem az odafelé vezető út hangulatát: a zord határőrök közönyös ellenőrzéseit, a csillagos ég delejességétől is csak fokozódó általános bágyultságot, illetve a belül mindezek mellett meglévő és virrasztásba hajszoló pozitív várakozást.

Nem éreztem magaménak aztán ezt a fajta verselést, bár rendkívül szeretem a hexametert, de úgy látszik a kötött pálya akkoriban és azóta is inkább a vonatnak volt való, semmint lelkes utasának. Így aztán nem is lett az egyébként rendkívül tartalmas kirándulásnak további verses lenyomata, és inkább ujj-gyakorlatozásnak kell látnom a lenti versemet.

(Nos, tudom, nem igazán elegáns megoldás illusztrációval élni, az evidencia, és nem Szlovákia illetve Lengyelország határát súrolja a tett.) De akkor maga a vers is:

Krakkói anzix
Utazás (1.)